A Vérvörös homok (Eredeti címe: Red Dust, 2004)

A „Rendszerváltásuk után” című sorozat első filmje, A tanítónő, a csehszlovákiai kommunista uralom idején játszódik, és érzékletesen mutatja be az autokratikus hatalmi rendszer működését. A film cselekménye a diktatúra időszakában játszódik; csupán a zárójelenet mutatja be, hogyan próbál a bukott rendszer egykori hatalomgyakorlója a rendszerváltás után is pozícióban maradni. Pálfordulásával igyekszik ott folytatni, ahol korábban abbahagyta.
Egy bukott rendszerek kárvallottjai joggal várják el, hogy felelősségre vonják azokat, akik bűnös módon részt vettek annak fenntartásában, vagy működéséből jogellenes előnyökhöz jutottak. Az elszámoltatásnak többféle módja lehet. Az alábbiakban néhány megközelítést sorolok fel és példákat hozok fel az azokat bemutató filmekre:
1) Büntetőjogi felelősségre vonás: Ítélet Nürnbergben (1961).
2) Önbíráskodás: Szemekbe zárt titkok (2009).
3) Átvilágítás és a közéletből való kizárás (lusztráció): a közélet megtisztítása, az ügynökakták megnyitása; Kicsi rózsa (2010).
4) Jóvátétel és restitúció: anyagi kárpótlás, erkölcsi jóvátétel: A Temetetlen halott (2004).
5) Igazságtételi és tényfeltáró bizottságok felállítása: ezek olyan testületek, amelyek feltárják és dokumentálják a múlt rendszerszintű jogsértéseit, lehetőséget adnak az áldozatok meghallgatására, és elősegíthetik a társadalmi megbékélést: VÉRVÖRÖS HOMOK

A Vérvörös homok az apartheidrendszer bukása utáni időszak egyik fontos dilemmáját állítja középpontba: hogyan nézhet szembe egy társadalom a múlt bűneivel, miként teremthet lehetőséget az igazság feltárására és a megbékélésre? Ezen a weboldalon több, az apartheid időszakában játszódó film (Kiközösítés, a Szégyen és a Végjáték) ismertetése is foglalkozik az apartheidrendszer előzményeivel, kialakulásával, jellegével, az elnyomottak küzdelmével és a bukásához vezető folyamatokkal. Ezért itt csupán az apartheid ideológiájának néhány alapvető elemét emelem ki.

Az apartheid ideológiája a lakosságot „faji kategóriákba” sorolta, és számukra eltérő jogokat rendelt. A rendszer a fehér kisebbség politikai és gazdasági fölényét kívánta fenntartani, miközben a fekete többséget és más, a rendszer által hátrányosan megkülönböztetett csoportokat korlátozta. Az apartheid ideológiáját az alábbi tézisekre alapozták:

* Dél-Afrika lakossága különböző, 4 egymástól elkülönítendő „faji” csoportokból áll (fehérek, színesek, ázsiaiak és őslakosok), ezek saját kultúrával és különálló közösségi identitással rendelkeznek.
* A fehér lakosság érdekei előbbre valóak a többi csoport érdekeinél.
* A fehérek egy nemzetet alkotnak, míg az őslakosok 10 népet képeznek.
* A civilizált fehérek hivatottak az államot teljes ellenőrzés alatt tartani.

Az apartheid jogrendjének felszámolása 1990-ben gyorsult fel, amikor a kormány legalizálta az addig betiltott politikai szervezeteket, köztük az Afrikai Nemzeti Kongresszust (ANC), és megkezdődtek a tárgyalások a többséget képviselő szervezetekkel. Az 1992. március 17-i népszavazáson kizárólag a fehér választók vehettek részt; többségük támogatta a reformfolyamat és a tárgyalások folytatását. 1994 áprilisában tartották meg az első olyan országos választást, amelyen a faji hovatartozástól függetlenül minden jogosult állampolgár szavazhatott. A lakosság elsöprő döntéssel megszavazta az apartheid eltörlését, vagyis az ország elindult a demokratizálódás, a rendszerváltás útján.

Dél-Afrika Igazságtételi és Megbékélési Bizottsága

Az elnyomó diktatúrákban a hatalom gyakran gyilkosságokkal, kínzásokkal és a lakosság megfélemlítésével tartja fenn uralmát. Az apartheid évtizedei alatt olyan jogrend határozta meg az állami politikát, amely a választójog, a földtulajdon, a lakhatás, az oktatás, az egészségügyi ellátás és az élet számos más területén a fehér lakosság érdekeit helyezte előtérbe. Érthető tehát, hogy a diktatúra bukása után a felszabadult elnyomottak követelték a bűnösök elszámoltatását.
Dél-Afrika számára több lehetőség is kínálkozott a múlttal való szembenézésre:

Általános amnesztia. Ennek a megoldásnak a támogatói azt javasolták, hogy a múlt bűneit ne kövesse büntetőjogi felelősségre vonás, ám ez a többséget képviselő ANC, valamint számos áldozat számára elfogadhatatlan volt.

A nürnbergi perekhez hasonló büntetőeljárások. E megközelítés támogatói szerint a súlyos emberi jogi jogsértések közvetlen felelőseit az igazságszolgáltatás eszközeivel kell felelősségre vonni. Ennek a megoldásnak az ellenzői viszont attól tartottak, hogy a korábbi biztonsági erők tagjai ellen indított széles körű eljárások politikai instabilitáshoz, erőszakhoz, a demokratikus átmenet meghiúsításához, végső esetben még polgárháborúhoz is vezethetnek.

Egy különleges testület, az Igazságtételi és Megbékélési Bizottság (Truth and Reconciliation Commission, TRC) felállítása. A bizottság feladata az apartheid időszakában elkövetett súlyos emberi jogi jogsértések feltárása, az áldozatok meghallgatása és a társadalmi megbékélés elősegítése volt. A rendszer részeként működő Amnesztia Bizottság meghatározott feltételek mellett amnesztiát adhatott azoknak, akik politikai indíttatású cselekményeikről teljeskörűen feltárták az igazságot és megfeleltek a törvényi követelményeknek. Az amnesztia nem automatikusan járt, és nem jelentette minden elkövető általános felmentését. Végezetül ez a megoldás talált többségi támogatásra.

A TRC kompromisszumos megoldás volt: egyszerre kívánta feltárni a múltat, meghallgatni az áldozatokat, és csökkenteni annak veszélyét, hogy az ország újabb erőszakos konfliktusba sodródjon. A bizottság három fő testületből állt: az emberi jogi jogsértésekkel foglalkozó bizottságból, a jóvátételi és rehabilitációs bizottságból, valamint az amnesztia bizottságából.

Ez a megoldás sem egyedülálló, számos országban hoztak létre tényfeltáró vagy igazságtételi bizottságokat a múltbeli emberi jogi jogsértések feltárására és a társadalmi megbékélés elősegítésére. A dél-afrikai TRC különlegessége abban rejlett, hogy törvényben meghatározott hatósági jogkörrel rendelkezett: tanúkat idézhetett be, meghallgatásokat és vizsgálatokat folytathatott, az amnesztiáról pedig a külön erre kijelölt bizottság döntött.

Mivel a Vérvörös homok cselekményének központi eleme az amnesztia iránti kérelem elbírálása, az ábra kiemeli az Amnesztia Bizottságot. A TRC 1995-ben kezdte meg működését, és a feladatok lezárása 2002-re húzódott. A bizottság bejárva az országot több mint 21 000, emberi jogi jogsértések áldozataitól származó nyilatkozatot kapott, és több mint 7000 amnesztia iránti kérelmet dolgozott fel. A hivatalos adatok szerint 7124 kérelem érkezett, és 849 kérelmező részesült amnesztiában. A meghallgatások jelentős része nyilvános volt, és a televíziós közvetítések révén a lakosság is követhette azokat.

A TRC mai megítélése meglehetősen ellentmondásos. Pozitívumaként ismerik el, hogy nyilvános fórumot biztosított az áldozatoknak, dokumentálta a múlt számos jogsértését, és hozzájárult az apartheid bűneinek társadalmi megismeréséhez. A több mint húszezer áldozat nyilatkozata elősegítette a kollektív emlékezet formálódását és az apartheid megbélyegzését. Ugyanakkor az áldozatok számos családja számára az elfogadhatatlan volt, hogy a „részleges amnesztia” alapján felmentették a bűnösöket, hiszen sokan máig nem tudják mi történt szeretettjeikkel. Sok áldozat és családtag úgy érezte, hogy az amnesztia nem jelentett valódi igazságtételt, különösen akkor, ha az elkövetők vallomását hiányosnak vagy őszintétlennek tartották. A bizottság egyik leggyakoribb kritikája az, hogy elsősorban az egyedi jogsértések és az elkövetők felelősségének feltárásával foglalkozott, és nem az apartheid egész rendszerét ítélte el emberiesség elleni bűncselekményként.

A Vérvörös homok születésének háttere

A Tom Hooper rendezte film Gillian Slovo azonos című, 2000-ben megjelent regénye alapján készült. Bár a regény és a film szereplői kitalált alakok, a történet helyszíne is fiktív, a mű Slovo személyes élményein és a dél-afrikai Igazságtételi és Megbékélési Bizottság tevékenységén alapul.

Gillian Slovo édesanyját, Ruth First újságírót, apartheidellenes aktivistát 1982. augusztus 17-én a mozambiki Maputóban levélbombával gyilkolták meg. Ruth First és férje, Joe Slovo a Dél-afrikai Kommunista Párt meghatározó vezetői voltak, és részt vettek az apartheidellenes küzdelemben. A levélbombát valószínűleg a férjnek szánták, mivel akkoriban Joe Slovo az Afrikai Nemzeti Kongresszus fegyveres katonai szárnyának, az Umkhonto we Sizwe-nak is a vezetője volt. Ő később a demokratikus átmenet utáni első kormány egyik minisztere volt..

Gillian Slovo és nővére, Shawn Slovo végig hallgatták az anyjuk meggyilkolásáért felelős személyek kihallgatását, szembesültek azzal, hogy az elkövetők „őszinte beismerésük” alapján amnesztiát kaptak. (Shawn Slovo szintén készített egy filmet az apartheid elleni harcról Tűzveszély; Catch a Fire) címmel). Gillian Slovo azonban úgy vélte, hogy a vallomások nem tártak fel minden lényeges részletet, és kétségei voltak azzal kapcsolatosan, hogy a beismerések valóban megfeleltek-e az amnesztia feltételeinek. Ennek tudható be az írónő ambivalens hozzáállása a TRC működéséhez. Egyik nyilatkozatában ezt így fogalmazta meg:

„Érdeklődésem a TRC iránt mind politikai, mind személyes. Anyámat Ruth First-öt levélbombával ölték meg Mozambikban a dél-afrikai biztonsági szolgálat emberei, apám Joe Slovo segített létrehozni azt a TRC-t, amelyik szabadon engedte a merénylőket.”

Bár a film szereplői kitalált alakok, a Vérvörös homokban bemutatott kihallgatási jeleneteket nagy valószínűséggel a ténylegesen megtörtént kihallgatásokról mintázták. Az a jelenet például, amelyben Hendricks ismerteti a gyalázatos „vizes zsák” kihallgatási módszert, az a hírhedt egykori rendőrtiszt, Jeffrey Benzien vallomásának megjelenítése.

Jeffrey Benzien bemutatja a „vizes zsák”vallomási módszert a TRC előtt; a fimben ismerteti a „vizes zsák” kihallgatási módszert

A fiktív Hendricks és a valós Benzien közötti további hasonlatosság a memóriakiesés kérdése. A filmben is, a valóságban is, az amnesztia iránti kérelmet benyújtott elkövető a kihallgatás során „poszttraumás stressz zavarra” hivatkozik, csak hogy ne kelljen feltárnia a teljes valóságot.

A Vérvörös homok című film pontosan azért, mert valóságos események művészi feldolgozása, úgy értelmezhető, mint a TRC főbb koncepcióinak megjelenítése. A film azt is bemutatja, hogy a dél-afrikai társadalom miképpen emlékezik vissza az amnesztia-kérelmek elbírálására.

A Vérvörös homok cselekménye

A Vérvörös homok tárgyalótermi dráma, amely a dél-afrikai Igazságtételi és Megbékélési Bizottságának működése idejében játszódik. A történet a Karoo félsivatagos vidékén fekvő, fiktív Smitsrivier városában játszódik. Alex Mpondo (feketebőrű) parlamenti képviselő, egykori szabadságharcos áll szemben megkínzójával, Dirk Hendricks-szel. A (fehérbőrű) volt rendőrtiszt amnesztiáért folyamodik cserébe az apartheid idején elkövetett bűneinek beismeréséért.

A cselekmény két idősíkon játszódik: 2000-ben, a tárgyalás időpontjában és 1986 májusában (a szükségállapot bevezetése után), Mpondo megkínzásának idején.
A tárgyaláson Mpondo jogi képviseletét Sarah Barcan látja el, egy a városból New Yorkba elszármazott, és a tárgyalás kedvéért hazalátogató ügyvédnő.

A későbbiekben kiderül, hogy Sarah-t is személyes sérelem érte az apartheid idején. Fehér lányként egy fekete fiúval járt, megszegve a faji elkülönítést megszabó törvények és az akkori társadalmi normák előírásait. Hendricks védelmét egy cinikus (természetesen fehér) helyi ügyvéd, Mannie Bester látja el.
Az amnesztia feltétele, hogy a kérelmező teljes és őszinte vallomást tegyen a politikai indíttatású bűncselekmény részleteiről, vagyis megfeleljen a törvényben rögzített követelményeknek. Hendricks elismeri, hogy brutálisan megkínozta Mpondót, ám a meghallgatás során kiderül, hogy vallomása nem teljes. Mpondo egykori harcostársa, Steve Sizela ugyanis eltűnt a kihallgatások idején, Hendricks nem ad kielégítő magyarázatot a fiú sorsáról.
A vallomások nyomán feltárulnak a kínzás éjszakájának eltitkolt részletei. Mpondo a kínzások hatására megtört, és beismerte, hogy Steve a harcostársa volt. Emiatt hosszú ideje bűntudat gyötri.

Hendricks, hogy mentse a bőrét, igyekszik a felelősséget egykori felettesére, a könyörtelen Piet Müllerre hárítani. A meghallgatás során feltárt információk nyomán a szereplők a sivatagba szállnak ki, ahol Hendricks útmutatása alapján megtalálják Steve Sizela földi maradványait.
A vörös homokból előkerülő csontok mindkét férfit szembesítik a múlttal. Hendricksnek szembe kell néznie tettei következményeivel, Mpondo pedig felszabadul a bűntudat nyomása alól, rádöbben arra, hogy a felelősség nem őt, hanem az elnyomó rendszert és annak végrehajtóit terheli.
A film zárójelenetében Alex és Sarah búcsúznak egymástól. Sarah visszatér New Yorkba, noha Alex győzködi, hogy maradjon a változó Dél-Afrikában, ahol nagy szükség lenne a munkájára.

 

A film egy Desmond Tutu érsektől származó idézettel zárul

„…ZÁRJUK LE A MÚLTAT, NE FELEJTSÜK EL, DE NE HAGYJUK, HOGY BÖRTÖNBE ZÁRJON BENNÜNKET.”

***

A Vérvörös homok a Dél-afrikai Köztársaság történelmének egyik fájdalmas és összetett időszakát dolgozza fel. A film az apartheid bukása után létrehozott Igazságtételi és Megbékélési Bizottságának a tevékenységén keresztül vizsgálja, hogyan próbálhat egy végletesen megosztott társadalom szembenézni a múlt bűneivel.
A film egy megrázó személyes történeten keresztül mutatja be az apartheid által okozott sebeket: a rendszer ellen küzdők megkínzását és meggyilkolását, a faji törvényeket megszegők üldözését, valamint a társadalom különböző csoportjainak megfélemlítését. A néző követheti, hogy hogyan próbál egy végletesen megosztott társadalom szembenézni a múlt bűneivel, miközben mind a bosszúvágy, mind a megbékélés iránti igény megjelenik a többségi társadalomban. A Vérvörös homok érzékletesen mutatja be a dél-afrikai megbékélési folyamat ellentmondásait: ugyan az igazság felderítése elengedhetetlen az új társadalmi rend kialakításához, de az elkövetett bűnök megbocsátására sokan képtelenek, amit egy bírósági határozat nem képes feloldani.  A film éppen azt mutatja meg, hogy a múlt feldolgozása nem egy egyszeri aktus, hanem hosszú és ellentmondásos társadalmi folyamat.

A film meghatározó alkotói

Gillian Slovo, a regény szerzője (1952–)

Gillian Slovo Johannesburgban született Ruth First újságíró és Joe Slovo politikai aktivista gyermekeként. Családja 1964-ben politikai menekültként Angliába költözött. Slovo a Manchesteri Egyetemen tanult, majd újságíróként és televíziós szerkesztőként dolgozott. Írói pályája elején krimiket és thrillereket publikált.
A Vérvörös homok (Red Dust) című regénye 2000-ben jelent meg. Későbbi művei közé tartozik az Ice Road (2004), amely a sztálini korszakban játszódik. Családja történetét, johannesburgi gyermekkorát és emigrációs tapasztalatait az Every Secret Thing: My Family, My Country című, 1997-ben megjelent memoárjában dolgozta fel.

Tom Hooper, a rendező (1972–)

Thomas George Hooper Londonban született. Édesanyja ausztrál származású írónő, édesapja televíziós szerkesztő volt. Az Oxfordi Egyetemen tanult, pályafutását televíziós produkciókkal kezdte. Már fiatalon készített rövidfilmeket; de első nagyjátékfilmje a Vérvörös homok volt.
Nemzetközi sikert A király beszéde (The King’s Speech, 2010) hozott számára, amely több Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb rendezés díját is. Ezzel ellentétben a 2019-ben készített Macskák (Cats) című musical film-adaptációja, több (a legrosszabb filmeknek ítélt) Arany Málna-jelölést, illetve díjat kapott.  Máig 27 filmet rendezett, 36 díjat, közöttük egy Oscart nyert el, és további 50 jelölést tudhat magáénak.

Hilary Swank Sarah Barcant szerepében (1974–)

Hilary Swank amerikai színésznő a nebraskai Lincolnban született. Hatéves korában családjával Washington államba költözött. Fiatalon versenyszerűen úszott, bajnokságot is nyert, de a sportkarrier helyett a színészi pályát választotta..
Az A fiúk nem sírnak (Boys Don’t Cry, 1999) című filmben nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat. Második Oscar-díját Clint Eastwood Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby, 2004) című filmjéért kapta. Eddig további 59 díjat és 51 jelölést tudhat magáénak. Eddig 58 filmben szerepelt.

Chiwetel Ejiofor, Alex Mpondo szerepében (1977–)

Chiwetel Ejiofor Londonban született nigériai származású szülők gyermekeként. Édesapja orvos, édesanyja gyógyszerész volt. Iskolás korában kezdett foglalkozni a színészettel, majd felvételt nyert a londoni Zenei és Színművészeti Akadémiára (LAMDA). Tanulmányait azonban félbehagyta, mert szerepet kapott Steven Spielberg Amistad (1997) című filmjében.
Pályafutásának egyik legfontosabb állomása a 12 év rabszolgaság (12 Years a Slave, 2013), amelyben alakításáért Oscar-díjra jelölték. Színészi munkái mellett rendezőként és forgatókönyvíróként is dolgozott. A máig 65 eljátszott filmszerepe mellett 4 film rendezője és forgatókönyv írója is volt. 61 díjat és 96 jelölést kapott.

Források és további olvasnivaló

A Dél-afrikai Igazságtételi és Megbékélési Bizottságának hivatalos oldala

Alex Boraine: Dél-Afrika Igazságtételi és Megbékélési Bizottsága

A TRC amnesztiaügyi meghallgatásai és határozatai

Gillian Slovo és családja története – Ruth First Trust

Miłosława Stępień: Truth’ and ‘Reconciliation’ as Sites of Conflict over Meaning