A Tanítónő eredeti címe: Ucitelka (2016)

A tanítónő a „Rendszerváltás után” című sorozat bevezető filmje. A történet a csehszlovákiai kommunista önkényuralom alatt játszódik, csupán az utolsó képsorok láttatják a változások utáni helyzetet. A politikai környezet megváltozása arra készteti az embereket, hogy végiggondolják helyzetüket, és eldöntsék, hogyan viszonyuljanak az új körülményekhez.
Az 1980-as és 1990-es évek kelet-európai rendszerváltásai egyesek számára a szabadságot és a piacnyitást jelentették, óriási lehetőségként élték meg, a lakosság jelentős részének azonban a puszta túlélésért kellett megküzdenie. Százezrek veszítették el a munkájukat, a korábban ismeretlen munkanélküliség fenyegette őket, sokan pedig kényszerből lettek „vállalkozók”.
A politikai térben a korábbi ellenzékiek a kommunista diktatúra teljes felszámolását tűzték ki célul, míg a korábbi hatalom birtokosai tárgyalások útján igyekeztek hatalmuk egy részét átmenteni a születő demokratikus rendszerbe. A politikai elitben – és a társadalom széles rétegeiben – megjelentek a köpönyegforgatók. A korábbi pártelit tagjai, valamint a rendszert akarva-akaratlanul kiszolgáló kisemberek közül sokan hirtelen ráébredtek arra, hogy mennyire ellenezték a marxista–leninista ideológiát, és mindig is a liberális demokrácia, illetve a szabad vállalkozás hívei voltak. Ekkor írta Esterházy Péter egyik esszéjében az azóta szállóigévé lett mondatot – bár a köztudatban két változatban is elterjedt –, miszerint…

NAGY A TOLONGÁS (TÜLEKEDÉS) A DAMASZKUSZI ÚTON

A pálfordulás

A „pálfordulás” kifejezést arra használják, amikor valakinek a véleménye, meggyőződése vagy magatartása hirtelen, gyökeresen megváltozik, és a korábbi nézeteivel homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedik. A kifejezés a bibliai Saul, vagyis Szent Pál apostol megtérésére utal. Az alábbi festmény ezt a történést ábrázolja.A jelenet központjában a még keresztényüldöző Saul (a későbbi Pál apostol) látható, aki a lováról a földre esett a Krisztus megjelenését kísérő vakító, mennyei fényhatás következtében. Körülötte a kísérői és katonái láthatók, akiket szintén megrettent a jelenés, és ijedten, összezavarodva próbálnak menekülni, vagy a lovaikat megfékezni.

 

Lorenzo Veneziano : Szent Pál megtérése (1370 körül)

Az idézett Esterházy-mondat iróniája a „tülekedés/tolongás” szóban rejlik. Egy misztikus, egyéni katarzist állít szembe a tömeges ráébredéssel, rámutatva arra, hogy sokan nem belső meggyőződésük miatt változtak meg, hanem azért, mert alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez.
Természetesen a mai politikai közéletből is lehetne hasonló példákat felhozni. Ezek megerősíthetnék azt, hogy A tanítónő mondanivalója túlmutat az aktuális események korszakán, és általánosabb érvényű kérdéseket is felvet.
Érdemes elgondolkodni azon, vajon mi a különbség a köpönyegforgatás, a megbánás és a megváltozás (megtérés) között. A közélet szereplői között ugyanakkor számos olyan példát találhatunk, akiknek a megváltozása teljesen hiteltelennek tűnik.
Álljon itt néhány hazai példa. Politikusok: Pozsgay Imre, Szili Katalin, médiamunkások: Bayer Zsolt, Bencsik András, Chrudinák Alajos. Mivel A tanítónő cseh művész által rendezett szlovák film, érdemes  idézni a két csehszlovák utódállamból is ellentmondásos közszereplőket: Marián Čalfa és Vladimír Mečiar.

A tanítónő cselekménye

 

A tanítónő története 1983-ban, egy Pozsony közeli község iskolájában játszódik. A film egy rendkívüli szülői értekezlettel veszi kezdetét, amelyet az iskola igazgatónője hívott össze.

A feszült légkörű találkozón a szülőknek egy petíciót kellene aláírniuk, amely az osztályfőnök, Mária Drazdechová eltávolítását kezdeményezi. A film fokozatosan, flashbackekre építve, a szülők visszaemlékezésein és beszámolóin keresztül mutatja be azokat az eseményeket, amelyek a rendkívüli szülői értekezlet összehívását szükségessé tették.
A helyzetet nehezíti, hogy az igazgatónő nem mer önállóan cselekedni, ugyanis Drazdechová az állampárt iskolai szervezetének párttitkára, és komoly kapcsolatokkal rendelkezik a hatalom köreiben.
Az osztályfőnök látszólag kedves, mosolygós özvegyasszony, ám valójában korrupt manipulátor, aki a gyerekek osztályzatait használja fel arra, hogy a szülők különböző szívességeket tegyenek neki. Drazdechová módszere az, hogy az év elején összeírja a tanulók szüleinek foglalkozását, feljegyezve azt is, hogy ki milyen „szívességet” tud neki tenni.

A tanítónő elvárja, hogy a szülők ingyen fuvarozzák, takarítsanak nála, javítsák meg háztartási eszközeit, vagy akár hozzanak neki hiánycikknek számító élelmiszereket. A szülők többsége – attól tartva, hogy gyermeke rossz osztályzatokat kap, ami későbbi továbbtanulását is veszélyeztetheti – kényszeredetten teljesíti a tanítónő kéréseit. Az együttműködő szülők gyermekei viszont jó jegyeket kapnak, sőt előre megkapják a másnapi dolgozatok kérdéseit.
A rendszer kitűnően működik mindaddig, amíg néhány szülő meg nem tagadja az engedelmességet. Egy kutatóból lefokozott iskolai gondnok – akinek felesége külföldre szökött, vagyis úgymond „disszidált” – elutasítja a tanítónő közeledését. Drazdechová ezért bosszúból terrorizálni kezdi a kisfiát, Karolt.
Egy kislány, Danka, a szülei ellenállása miatt szintén a tanárnő bosszújának áldozatává válik. A folyamatos megaláztatások és a kiközösítés következtében a kislány öngyilkosságot kísérel meg. Ez a tragikus esemény teszi szükségessé a rendkívüli szülői értekezlet összehívását.

A szülői értekezleten heves vita alakul ki. A bántalmazott gyerekek szülei elítélik Drazdechovát, míg azok a szülők, akik korábban profitáltak a korrupcióból, nyíltan védelmezik a tanítónőt.
A szülői értekezlet kezdetben kudarcba fullad, mert az igazgatónő kérésére mindössze hárman merik aláírni a petíciót. Úgy tűnik, a tanítónő győzött. Az értekezlet után azonban néhány szülőben mégis felébred a lelkiismeret. Titokban visszatérnek az iskolába, és végül elegendő aláírás gyűlik össze ahhoz, hogy a tanítónőt elmozdítsák.

A film cinikus epilógusa 1991-ben, a bársonyos forradalom és a rendszerváltás után játszódik. Drazdechová ismét egy osztályteremben áll. Újra tanítónő, de már nem orosz nyelvet, hanem angolt tanít. A falon már nem a kommunista pártfőtitkár, Gustav Husák, hanem Václav Havel elnök portréja lóg. A tanítónő azonban pontosan ugyanazzal a mézes-mázos, ám rosszat sejtető kérdéssel indítja az órát:

„Mutatkozzatok be, és mondjátok el, hogy mivel foglalkoznak a szüleitek.”

***

A tanítónő 1983-ban játszódik, a csehszlovák történelem egyik legfásultabb, legnyomasztóbb időszakában, az úgynevezett „normalizáció” korszakában. Ekkor már – az 1968-as prágai tavasz eltiprása után – nem a kegyetlen sztálini terror uralkodott, ám a társadalom légkörét az apátia és a csendes megalkuvás jellemezte.

A rendszert jellemző hiánygazdaság következtében a protekció a társadalom minden szintjén jelen volt. A társadalmat sok tekintetben a „kölcsönös segítségnyújtás” gyakorlata működtette. A tanítónő főszereplője, Mária Drazdechová, a hatalom működésének sajátos modelljét építi ki az iskolában. Az ő esetében azonban a segítségnyújtás korántsem kölcsönös: hatalmi zsarolással éri el célját. Azt használja ki, hogy a pártállami hatalom kezében a továbbtanulás és az érvényesülés korlátozása volt az egyik leghatékonyabb eszköz.
A szülői értekezleten a zsarolás lehetősége bénítja meg a szülők többségét, és jól láthatóvá válik a társadalom különböző szintjein megnyilvánuló megalkuvás. Az iskolai gondnokká lefokozott kutató vívódik talán a leginkább azon, milyen kompromisszumot kössön fia jövője, mindenekelőtt továbbtanulása érdekében.
A paletta másik végén látjuk az öngyilkosságot megkísérlő kislány szüleit. Ők korábban sokat tettek azért, hogy elnyerjék a tanítónő kegyeit, ekkor azonban már nincs vesztenivalójuk. Ők robbantják ki azt az ügyet, amely miatt össze kellett hívni a rendkívüli szülői értekezletet.
De azért nem mindenki alkuszik meg. Ezt a magatartást az egyik „problémás”, büntetett előéletű apa személyesíti meg. Ő nem hajlandó ingyen dolgozni a tanítónőnek, és nyers erejével, megalkuvást nem tűrő stílusával ő az, aki elsőként konfrontálódik Drazdechovával.
Vannak persze olyan szülők is, akik élvezik a hatalom kegyeit, ők kiállnak Drazdechová mellett. Számukra a tanítónő korrupt rendszere kényelmes: példádul adnak neki egy kis húst, cserébe a gyermekük jó osztályzatokat kap. Vehemensen védik Drazdechovát, a lázadó szülőket pedig azzal vádolják, hogy gyerekeik „egyszerűen csak buták”.

Összefoglalva: A tanítónő az autokratikus hatalmi rendszer működésének érzékletes elemzése. Bemutatja az elnyomás mechanizmusát, a többség megalkuvását, valamint azt a szűk réteget is, amely ellenáll a hatalomnak. A film zárójelenete pedig a tanítónő „pálfordulását” illusztrálja: miután a politikai rendszer megváltozott.
A pálfordulás természetesen nem csupán a ’90-es évek csehszlovákiai rendszerváltásának időszakát jellemzi. Voltak előtte is, utána is, sőt napjainkban is vannak olyanok, akik ott tolonganak a tömegben a damaszkuszi úton. Ahogyan Bródy János megfogalmazta híres dalában, az Ezek ugyanazok című számban: „…s jönnek a minden rendszerhez alkalmazkodók…”

A tanítónő meghatározó alkotói

Jan Hřebejk (1967–)

Forgatókönyvíró-dramaturg szakon szerzett diplomát a prágai Filmakadémián (FAMU). A kortárs cseh film egyik legnépszerűbb rendezője. Számos alkotásában szórakoztató formában beszél a cseh történelem és a történelmi tapasztalatok kérdéseiről, amelyek a volt „szocialista országok” polgárai számára is érdekes és tanulságos párhuzamokat kínálhatnak.
Filmjeinek egyik legfontosabb sajátossága, hogy történeteiben az irónia és a melankólia, a humor és a szomorúság különleges elegye jelenik meg. Talán éppen ennek a sajátos hangvételnek köszönhető, hogy alkotásai széles körben váltak népszerűvé.
Filmjeinek részletes elemzése ITT olvasható. Az érdeklődők a virtuális filmklub oldalán is rövid ismertetőt találhatnak róla a néhány éve bemutatott Kawasaki rózsája című film kapcsán.
A FAMU-n évfolyamtársa volt Petr Jarchovský, akivel már középiskolás korukban is osztálytársak voltak. Jarchovský később Hřebejk tizenegy filmjének – többek között A tanítónő című alkotásának – forgatókönyvírója lett.

Petr Jarchovský (1966–)

Forgatókönyvíró, dramaturg és pedagógus, a kortárs cseh film meghatározó alkotója. Hřebejkkel együtt a prágai FAMU forgatókönyvíró-dramaturg szakán tanult. Jarchovský filmjeire gyakran jellemző a humorral, iróniával és keserédes hangvétellel ábrázolt közelmúlt, különösen a cseh társadalom történelmi tapasztalatainak és mindennapi életének bemutatása. Hřebejkkel közös filmje, az Élet mindenáron (2000), valamint a Želary (2003) Oscar-jelölést kapott.
Egy interjúban Hřebejk azt nyilatkozta, hogy A tanítónő cselekményét Jarchovský a saját életéből merítette, és a szereplőket is valós személyekről mintázták. Lényegében még a drámai helyzet is hasonló volt. A forgatókönyvíró 11 vagy 12 éves volt, amikor maga is szembesült azzal, hogy egy első ránézésre kedvesnek és barátságosnak tűnő tanár valójában zsarolóként viselkedett. Szüleit a tanár arra kényszerítette, hogy a filmben szereplő szülőkhöz hasonló módon alkalmazkodjanak az elvárásaihoz. Még a szülői értekezlet is valóban megtörtént. Ezért van az, hogy amikor Jarchovskýtól azt kérdezik, mennyi ideig írta a forgatókönyvet, néha azt válaszolja: bizony, 35 évbe telt.

Zuzana Mauréry ( 1968-)

A kortárs szlovák és közép-európai filmművészet, televízió és színpad egyik sokoldalú, meghatározó egyénisége. Pozsonyban született, művészcsaládban. Tanulmányait a pozsonyi Színművészeti Főiskolán (VŠMU) végezte, ahol 1990-ben szerzett diplomát. Kiváló hangi adottságainak köszönhetően Szlovákiában és Csehországban is a legkeresettebb musicalszínésznők közé tartozik. Széles körű nemzetközi elismertségét elsősorban filmszerepeinek köszönheti.
Pályafutásának egyik csúcspontja A tanítónő című film főszerepe. Alakításával elnyerte a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakításért járó díját.

 

Jegyzetek

Saul kezdetben a keresztények egyik leghevesebb üldözője volt. Amikor éppen a damaszkuszi úton járt, hogy felkutassa és fogságba ejtse a keresztényeket, hirtelen hatalmas fényesség vette körül, és megszólalt Jézus hangja: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl…” Saul ekkor megvakult. Jézus utasítására útitársai kézen fogva bevezették Damaszkuszba, ahol három nap után visszanyerte látását, megkeresztelkedett, „…és hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia”.   ld. Apostolok cselekedetei: 9, 1–22; 22, 3–21; 26, 12–20.

Pozsgay Imre
Az utolsó állampárti kormány minisztere volt, a rendszerváltás utáni politikai pályafutása pedig több fordulatot is hozott. Miután baloldali próbálkozásai elbuktak, a 2000-es évekre teljesen „a nemzeti jobboldalon”: találta meg helyét. Egy 2002-es választási kampány rendezvényen már a Fidesz mellett szónokolt. Egy nyilatkozatában ezt állította: „…Azóta sem nyeli le a liberális oldal, hogy én az MDF útját egyengettem… Régen nekem a Fidesz ádáz politikai ellenfelem volt. Most sem én mentem át a Fideszbe, hanem a Fidesz jött át hozzám.” (https://24.hu/belfold/2009/02/24/pozsgay_fidesz_jott_at/)

Szili Katalin
Az MSZP vezető politikusából és MSZP-s házelnökből fokozatosan eltávolodott korábbi pártjától, majd jelentős politikai fordulatot tett: a Fidesz-kormány miniszterelnöki megbízottja lett. 2023 ban belépett a Kereszténydemokrata Néppártba, amiről így nyilatkozott. „Hazataláltam, és ha szolgálhatom úgy a nemzetet, hogy vállaltan egy értékrendet is szolgálok, akkor ezt szívesen teszem.„ (https://hvg.hu/itthon/20230331_szili_katalin_kdnp)

Bencsik András
A rendszerváltás előtt a kormánypárti Népszabadság Pártélet rovatának főmunkatársa volt, ahol a marxista–leninista ideológiához igazodó cikkeket írt. A Népszabadságban a ’80-as években lelkes szovjetbarát írásai jelentek meg.  (https://web.archive.org/web/20160305023405/http://cink.hu/bencsik-andras-orban-kommunistaja-nem-tartja-annak-sa-1508106552).  A renszerváltás után már így nyilatkozott: „Nem voltam kommunista, nem voltam a pártrovat főmunkatársa, soha nem voltam párttag, és 1990 óta jobboldali újságíró vagyok.”. (https://24.hu/belfold/2014/01/24/bencsik-nem-voltam-kommunista/)

Bayer Zsolt
A Fidesz egyik alapítója. A kilencvenes évek elején konfliktusba került a párt vezetésével, ezért a balliberális Népszabadságnál helyezkedett el újságíróként, ahol több alkalommal élesen bírálta a jobboldalt. Például egy 1994-es cikkében így írt: ” „Kenderesen veszett el végképp minden. A kormányzó sírjánál nyilvánult meg az új hatalmi elit azon szándéka, hogy az elmúlt negyven évet zárójelbe téve, Kádár diktatúráját Horthy embertelen és tisztára moshatatlan rendszerével »haladja meg«.” (https://mandiner.hu/velemeny/2010/03/kenderestol-rozsadombig). Később visszatért a jobboldali politikai és publicisztikai közegbe, és a nemzeti radikális retorika egyik ismert, harcias hangvételű publicistájává vált.

Chrudinák Alajos
A rendszerváltás előtt a Magyar Televízió külpolitikai újságírójaként dolgozott, és a pártvezetés által támogatott televíziós személyiségek közé tartozott. 1989 után politikai és közéleti szerepvállalása a nemzeti radikális irányzatok felé fordult, és a MIÉP, illetve Csurka István politikai körének támogatójaként és szószólójaként is ismertté vált. A 2000 után induló Echo (vállaltan keresztény-konzervatív értékeket képviselő) TV-nél is munkát vállalt (https://hu.wikipedia.org/wiki/Chrudin%C3%A1k_Alajos).

Marián Čalfa
Fiatalon csatlakozott a Csehszlovák Kommunista Párthoz (KSČ), jogi végzettsége megszerzése után kormányzati tisztviselőként dolgozott, majd 1988-tól a szövetségi kormány törvénykezési minisztere lett. A bársonyos forradalom idején 19 napig ő látta el az ügyvezető köztársasági elnöki teendőket. Emellett ő alakította meg a nemzeti megértés kormányát, amelyben a kommunisták már kisebbségbe szorultak. A rendszerváltás után (1989–1992): miniszterelnökként sikeresen menedzselte a hatalom békés átadását, és pragmatizmusával jelentősen segítette Václav Havel államfővé választását. 1990-ben kilépett a kommunista pártból, csatlakozott a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) nevű szlovák civil mozgalomhoz, és az első szabad választások után is kormányfő maradt 1992-es visszavonulásáig.

Vladimír Mečiar
a független Szlovákia megalakulásának és első éveinek legmeghatározóbb, egyben legellentmondásosabb politikai alakja. Három alkalommal töltötte be a szlovák miniszterelnöki tisztséget, és az ő neve fémjelzi az 1990-es évek úgynevezett „mečiarizmus” korszakát. Öröksége mélyen megosztja a szlovák társadalmat: támogatói a független állam megteremtőjét látják benne, miközben a kritikusok szerint évekre visszavetette Szlovákia demokratikus fejlődését és nyugati integrációját.