A fül eredeti címe: Ucho (1970)
A fül az az „Életképek a létezett szocializmusból” sorozat előző filmjéhez, a Szilveszteri mulatság című alkotáshoz hasonlóan a funkcionáriusok világába vezet el bennünket. Ellentétben az előző filmmel, ahol azt láttuk, hogy a szereplők még a legborzasztóbb körülmények között is kivételezett helyzetben voltak, A fül főszereplőjének, a nomenklatúra magasrangú képviselőjének, rettegésével ismerkedünk meg. Képtelenségnek tűnhet, hogy a funkcionáriusok, akik élvezik a kivételezést, akik más életszínvonalon élnek, mint az egyszerű emberek, ugyancsak rettegnek. Nincs ebben semmi ellentmondás. Ha a nomenklatúra az egyszerű emberek haragjától félt volna, az érthető lenne, hiszen a „vizet prédikál és bort iszik” mondás meglehetősen igaz volt rájuk. Nem, ők nem a népharagtól, hanem a hatalomtól féltek, A totalitárius államok jellemzői ugyanis a teljes alávetettség elvárása, a bizonytalanság és a félelemkeltés gyakorlása. Minél keményebb a diktatúra, annál keményebb megtorlástól kellett tartaniuk az embereknek.
Hétköznapi terror: tisztogatás a pártállamban
Az 1930-as években a Szovjetunióban hatalmas terrorhullám vette kezdetét, amely az egész társadalmat éríntette. Bárkit kikiálthattak ellenségnek, lehetett „a múlt rendszer képviselője”, „szabotőr”, „kulák”, vagy „kém”. Az osztályharc szükségszerű élesedéséről szóló sztálini tétel azzal párosult, hogy az osztályellenség elsősorban az (állam)pártban kívánja hadállását kiépíteni. Következésképpen az ellenséget elsősorban az (állam)párt tagjai között kell keresni. A második világháború után a 40-es évek derekán ezt az ideológiát exportálták a szovjet vezetők a „népi demokratikus” országokba. A terror importjáról ráadásul büszkén vallottak az akkori vezetők. Például Rákosi Mátyás egy 1949 szeptemberében megtartott nagybudapesti pártaktíván a Rajk perrel kapcsolatosan így hálálkodott. „…És külön hálával kell megemlékeznünk nagy tanítónkról Sztálin elvtársról, aki azzal, hogy a jugoszláv árulókról kíméletlenül lerántotta a leplet és biztos kézzel mutatott rá a tennivalókra, bennünket is a helyes útra vitt.”
Az, hogy mennyire sikeres volt a „pártban megbújó ellenség” leleplezése azt jól szemlélteti az alábbi ábra.
Látható, hogy néhány év alatt ezekben az országokban sikerült a párttagság 30‑40 %-ától megszabadulni. Az „ellenség leleplezése” persze nem korlátozódott a párttagok kizárására, meg kellett őket találni a legfelső vezetők között is. Nos, ez a koncepciós perek megrendezésével nem okozott gondot. A felső pártvezetés között találták meg „az imperializmus szekértolóit”, akik közül sokat halálra ítéltek a kirakatperekben . A koncepciós pereket természetesen megelőzte a vádlottak meggyőzéssel, rábeszéléssel, pszichikai ráhatással és nem utolsósorban kínzásokkal történő kezelése avégett, hogy az előzőleg megírt forgatókönyv szerinti beismerő vallomásokat megtegyék.
Az 1940-es és 50-es évek kirakatpereinek is megvolt a maga fejlődéstörténete. A vádlottaknak mindig az aktuális ellenség szekértolóinak szerepét kellett betölteni. 1949-ben, amikor Tito lett „az imperialisták láncos kutyája” a „Rajk banda” természetesen Titó ügynöke volt. 1952-re, amikor Csehszlovákiában a volt pártfőtitkár Rudolf Slansky és társai ellen rendeztek meg kirakatpert, a Szovjetunió és Izrael kezdetben szövetséges kapcsolata már ellenségessé változott, így a vádak súlypontja áthelyeződött az „imperialista ügynökről” a „polgári nacionalista” és „cionista” bűnné. Eugén Löbl, a Slansky per egyik életben maradott vádlottja visszaemlékezésében azt írta, hogy kb. 1951 tavaszán „szűnt meg polgári nacionalista lenni, és lett zsidó-polgári származású kozmopolitává”. Így kerülhetett sor arra, hogy a per 14 vádlottja közül 11 zsidó származású volt, és a vádirat felolvasásakor az ügyész a vádlott nevének felolvasásakor nem mulasztotta hozzátenni a zsidó származást.
A párt szervezetében kiépített függelmi viszonyok ahhoz vezettek, hogy egy magas rangú vezető letartoztatását követte (közvetlen) munkatársainak lefogása is. Érthető tehát, hogy egy vezető letartóztatása iszonyú félelmet keltett beosztottaiban. Ebbe a légkörbe visz el bennünket A Fül című film.
A fül útja a betiltástól a világsikerig
A fül a csehszlovák újhullám egyik legmarkánsabban társadalomkritikus filmje. A film témája hasonlatosan Karel Kachina rendező és Jan Procházka író szerzőpáros többi filmjéhez, ugyancsak sikamlós területeket érint, nevezetesen a pártvezetés belső világát, a kivételezettséget, a dőzsölést és az antiszemitizmust. A szerzőknek azért volt módjuk ilyen kényes témához nyúlni, mert kiváltságos helyzetben voltak. Procházka, az író ugyanis 1963-66 között a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának ideológiai bizottságában dolgozott, és Antonín Novotný elnök személyes barátja volt. (Igaz ugyan, hogy 1967-ben szakított az elnökkel és a Csehszlovák Kommunista Párt úgynevezett “reformista” szárnyához csatlakozott.) A rendező Kachyňa pedig az újhullám egyik úttörő alkotói közé tartozott, aki ekkor már meglehetős elismerésnek örvendett.
A prágai tavasz idején elkezdett film 1969-ben készült el, azután, hogy az „emberarcú szocializmusnak” elnevezett kísérletet tankokkal fojtották el. A filmet ekkor már természetesen azonnal betiltották. No persze ez nem meglepő, hiszen nagy az áthallás, a film ugyanis nem utal egyértelműen az ötvenes évek világára, viszont a hatvanas évek jelenségei is visszaköszönnek a filmvászonról. (Példa erre az áthallásra az 1967-ben kezdődött „cionizmus elleni harcnak” becézett állami antiszemita kampány, amely Csehszlovákiában a reform politikusai ellen irányult, nem is beszélve a tankok bevonulása után a letartóztatástól való általános félelemről.)
A film erőssége pontosan abban domborul ki, hogy az alkotók nem arra összpontosítanak, hogy mikor zajlanak az események, hanem arra, hogy milyen a (pártállami) diktatúra működési mechanizmusa.
A film csak 1989-ben került ki a dobozokból és az 1990-es Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma díjra jelölték, 2022-ben pedig a Velencei Filmfesztiválon a legjobb felújított filmek közé sorolták, és jelölték a díjára.
A fül digitálisan felújított változatának beharangozója (angol felirattal)
A fül cselekménye
Ludvik, aki az állam vezetőrétegéhez tartozik (miniszterhelyettes) feleségével, Annával késő este tér haza egy elnöki fogadásról. A házaspár legnagyobb megdöbbenésére azt tapasztalja, hogy otthonukban ki van kapcsolva az áram, és amint később észreveszik, a kormányzati telefonvonal sem működik. Azt is észreveszik, hogy távollétükben idegenek jártak a lakásban. Mivel a házaspár kapcsolata korántsem harmonikus, a kialakult helyzet heves veszekedést vált ki belőlük. Mivel Ludvik a fogadáson megtudta, hogy főnökét néhány más vezető emberrel együtt letartóztatták, okkal úgy véli, hogy ő is veszélyben van. Otthonában így idézi vissza, hogy egyik elvtársa szerint miért tartóztatták le főnökét, Kosarát. (A fül alkotói itt tesznek utalást a kirakatperek antiszemita vonulatára. – Bevitték! Tondlt, Klepacet és Slesingert is! – De Kosarát miért? – Mert a valódi neve Karpeles.) Egyszer csak becsöngetnek a villába, Ludvik meg van győződve arról, hogy érte jöttek.
A feszült helyzetben a házaspár veszekedése alábbhagy, azt latolgatják, hogy a feleség hogyan fog (meg)élni a letartóztatás után. Amikor nagynehezen kinyitják a kaput, egy részeg társaságot találnak a küszöb előtt, akik utánuk jöttek el a fogadásról. A villany felgyullad, és a társaság ugyancsak jól érzi magát a „vendégségben”, ami újabb feszültséget vált ki a házastársak között.
Távozásuk után Ludvik lehallgató készülékeket talál a ház különböző helyiségeiben (ezeket a poloskákat a házaspár úgy nevezi, hogy A FÜL lehallgatókészülékei.) Ludvik abban a meggyőződésben, hogy őt is le fogják tartóztatni, igyekszik minden olyan iratot megsemmisíteni, ami rá nézve terhelő lehet. A házastársak veszekedése megint fellángol, régi sérelmeket vágnak egymás fejéjez.
Másnap reggel újra csöngetés hallatszik, a rettegő házaspár azt hiszi, hogy most már tényleg Ludvikért jöttek, ám nem a kapun csöngettek, hanem a telefon szólalt meg, Ludvikkal közlik, hogy a letartóztatott főnöke helyére kinevezték miniszterré.
***
A fül tulajdonképpen távoli rokona a „mindent figyelő” orwelli Nagy Testvérnek. (Régebben információszerzés céljából poloskákat és kamerákat helyeztek el a megfigyelni kívánt személy otthonában, manapság a technika fejlődésével a mobiltelefonokra telepített kémszoftverek jöttek divatba.)
A film egész légkörét a rettegés uralja. Ezt a szorongást nevezték az ötvenes években csengőfrásznak, mert általában éjjel csöngettek be azokhoz, akikért megjelentek az államvédelem emberei. A film bemutatja a pártkáderek kivételezett világát: a miniszterhelyettes villában lakik, az egyszerű emberek részére hozzáférhetetlen boltban vásárol, kormányzati telefon áll rendelkezésre stb. A részeg társaság megjelenése azonban szerintem kicsit elüt a film többi részétől. Nem életszerű (ellentétben a film más részeivel) ugyanis, hogy az elnöki fogadás után a vezető káderek társasága – még ha nagyon berúgtak is – együtt menjenek fel egy elvtársukhoz. Úgy gondolom, hogy a társaságról készült groteszk képek azonban pontosan közvetítik az alkotók véleményét ezekről az emberekről.
A film szerkezete is nagyon sokatmondó. A házaspár a sötét házban botorkál, közben Ludvik visszaidézi a fogadást, amit egy sor fényesen megvilágított flashback mutat be. A sötét-világos ellentét nagyon kifejező.
Az, hogy a néző nehogy túlságosan szimpatizáljon Ludvikkal, arról az alkotók úgy gondoskodnak, hogy a film előrehaladtával a főhős egyre kevésbé tűnik ártatlannak, megtagadja a főnökével, Košarával való barátságát, titokban még közös fényképüket is összetépi és megsemmisíti. A film végére kiderül, hogy a Ludvik nem a kommunista eszme elkötelezettje, hanem egy karrierista. Felesége egy soros veszekedés során az alábbiakat vágja a fejéhez: „Emlékszel hogyan táncoltál Benes elnöknek? Az állomástól egészen a hotelig! Utána, a változatosság kedvéért, Gottwaldnak is énekeltél. Egész éjszaka énekeltél, míg be nem rekedtél. Csatlakozol te bárkihez, lehet az jobb vagy bal oldali mozgalom…csak azért, hogy felkapaszkodhass a csúcsra!”
A film befejezése a „happy end” számomra némileg erőltetett. Egyrészt lehet, hogy Ludvik számára maga a boldogság, hiszen nem letartóztatják, hanem felér a csúcsra. Az azonban a többség, a hétköznapi emberek számára nem igazán előnyös, hogy egy karrierista elérte célját. Ugyanakkor elképzelhető, hogy az alkotók még abban a hitben, hogy a cenzúra átengedi filmjüket, belementek egy ilyen kompromisszumos befejezésbe.
Összegzésképen másokkal együtt úgy ítélem meg, hogy A fül több mint korrajz az ötvenes évek diktatúrájáról, sokkal több annál, bemutatja azt, hogy az autoriter (diktatórikus) hatalom hogyan bánik kádereievel, kénye-kedve szerint ejti vagy emeli fel őket. Úgy ítélem meg, hogy ez a több mint félévszázada készült film sokat mond a mai nézőinek is.
Érdekesség, hogy A fül történetéből 1983-ban osztrák TV változat is készült, Pavel Kohout, a jeles cseh író rendezésében, de az korántsem ért el olyan sikert, mint az itt taglalt film. Bizonyára a film felújításnak hatására 2022-ben a forgatókönyv alapjául szolgáló regény angol fordítása is megjelent.
A fül meghatározó alkotói
A fül rendezője a forgatókönyv társszerzője: Karel Kachyna (1924-2004)
A dél-moráviai Vyskovban született Karel Kachyna a zlini Bata művészeti iskolában tanult, de II. világháború idején Németországban kellett kényszermunkásként dolgoznia. A háború befejezése után befejezte iskolai tanulmányait, majd felvételt nyert a frissen alapított prágai Film- és TV művészeti Főiskolára (FAMU). A főiskola elvégzése után a Csehszlovák Hadsereg filmstúdiójában számos sematikus propagandafilmet készített.
Művészetének fénykora a ’60-as évekre tevődik, amikor állandó szerzőtársával Jan Prochazkával egy sor élesen társadalomkritikus filmet (pl. Éljen a köztársaság! 1965; Szekérrel Bécsbe 1966;) készített, amelyek a kisember látószögéből nézik a világot. Bár Kachyna nem csatlakozik az új hullám mozgalomhoz, de nem is fordul szembe vele, a maga útját járja. Talán legélesebben kritikus hangú filmje A fül, mert az – mint láttuk – a hatalom legfelsőbb köreibe vezet, s az egyén félelmét ábrázolja attól a rendszertől, amelynek ő maga is kovácsa. Az 1968-as visszarendeződés után sok új hullámos rendezővel ellentétben nem távozik az országból. Ekkor nemcsak A fül kerül tiltólistára, de más rendszer kritikus filmjeit sem engedik játszani. Kachyna sokáig csupán gyermek- és ifjúsági filmeket forgathatott. A rendszerváltás után készült filmjei szerényebb elismerést kaptak, mint korábbi alkotásai.
69 filmet rendezett, 53 film forgatókönyvének (társ)szerzője. 12 díjat és további 10 jelölést kapott.
A fül forgatókönyvének (társ)szerzője. Jan Procházka (1929-1971)
Ivančice-ben egy Brno-közeli településen született. 1956-ban írta első könyvét. 1959-ben a Barrandov Filmstúdió dramaturgja és forgatókönyvírója lett. Az 1950-es és 1960-as években a kommunista rendszer híve volt, részt vett a pártapparátus munkájában. Az 1968 utáni visszarendeződési időszak elején politikai okokból betiltották munkásságát, és a forgatókönyvei alapján készült filmek stáblistáján sem szerepelt a neve. Az, hogy Procházkát ekkor már “a szocializmus ellenségének” tekintették, valószínűleg hozzájárult korai halálához 1971-ben, mindössze 42 évesen hunyt el.
Ludvik szerepében: Radoslav Brzobohatý (1932–2012)
Brzobohatý a mai Szlovákia északi részén fekvő Vrútky-ban született. Hazájában népszerű színész volt, színházi szerepei mellett 188 mozi- és TV filmben szerepelt. Érdekes módon nagy népszerűsége ellenére csupán egy díjjal jutalmazták, az 1968-as Pilseni Filmfesztiválon megkapta legnépszerűbb színésznek megítélt díjat.
Anna szerepében: Jiřina Bohdalová (1931– )
Prágában született, Hatalmas karrierjét látva meglepő, hogy csak harmadszori nekifutásra vették fel a Film- és TV művészeti Főiskolára (FAMU). Színházi szerepei mellett 252(!) mozi- és TV filmben szerepelt. (Még 2022-ben, 89 évesen is szerepet kapott.) 6 díjat és egy jelölést tudhat magáénak.
Érdekesség – és éppen A fül -témájához kapcsolódik -, hogy az Államvédelmi Rendőrség zsarolással megpróbálta őt (sikertelenül) beszervezni. Mégis a rendszerváltás után, amikor nyilvánosságra hozták a titkosrendőrség munkatársainak nyilvántartását, az ő neve is szerepelt a listán. Bohdalová azonban elérte, hogy töröljék ezt a hamis adatot. A Fül itt felsorolt meghatározó alkotói közül a 2022-es Velencei Filmfesztiválon tartott vetítésen már csak ő lehetett jelen.
A stáblista ITT található.
A magyar felirat INNEN tölthető le.
köszönet érte a fordítónak (Seismo7; seismo7@gmail.com)
A VIRTUÁLIS FILMKLUB eddig közzétett filmismertetései szabadon hozzáférhetőek a weboldalon, aki értesítést akar kapni az új bejegyzésekről, az ITT regisztráljon.
Források
Wikipédia
Hevő Péter: Államellenes összeesküvés és cionizmus – A prágai Slánský-per
https://ujkor.hu/content/allamellenes-osszeeskuves-es-cionizmus-a-pragai-slansky-per
Rakjk per (Dokumentum gyűjtemény) Ötlet kiadó1989
A cseh és a szlovák új hullám (1963–1969)
http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/indexf7fe.html?option=com_tanelem&task=all&id_tananyag=48
Julia Zelman: A lelkiismeret és a szubjektív kamera. Karel Kachyňa: A fül (Ucho, 1970)
https://www.apertura.hu/2014/tel/zelman-a-lelkiismeret-es-a-szubjektiv-kamera-karel-kachyna-a-ful-ucho-1970/