A KOMISSZÁR (1967;1987) eredeti címe: Комиссар
A komisszár az „Életképek a létezett szocializmusból” sorozat első filmje. Ez a sorozat természetesen nem alkalmas arra, hogy objektív képet adjon arról a világról, amelyet ideológusai szocializmusnak neveztek, pusztán szemelvények fogják bemutatni a korszak egy-egy aspektusát. A sorozat nyitófilmje a létezett szocializmus első éveiben játszódik, abban a korszakban, amikor a bolsevikok polgárháborúban harcoltak a megszerzett hatalom megtartásáért.
***
1987-ben a híres Moszkvai Filmfesztivál egyik sajtótájékoztatóján egy külföldi újságíró a szovjet filmszövetség akkori első emberének, Elem Klimovnak feltette azt a kérdést, hogy valóban minden dobozba zárt filmet felszabadítottak-e (vagyis bemutattak-e). A megnyugtató igenlő válasz után a teremben felállt valaki, kiment az elnökségi pulthoz, magához ragadta a mikrofont és ott beszélni kezdett. Ez az ember Alekszandr Aszkoldov volt, A komisszár rendezője. Az esetet a rendező így idézi vissza egy interjúban:
„…Amikor meghallottam, hogy Klimov megnyugtatja a kérdést feltevő újságírót, hogy beszüntették ezt a helytelen eljárást stb. stb., akkor elvesztettem a józan ítélőképességemet. Felálltam és odamentem az elnökséghez. Máig emlékszem arra, hogyan sápadtak el a Fimszövetség titkárai. «Elem- mondtam Klimovnak- adja meg nekem a szót». Ekkor éppen egy hölgy beszélt, akiről később kiderült számomra, hogy Vanessa Redgrave volt. De honnan ismerhettem volna őt? Rosszul felismerve a helyzetet, kirángattam a kezéből a mikrofont, ő meg nem akarta ideadni, mivel ő kapott szót… Ezután lenyomtam egy szöveget, valami olyasmit, hogy 20 évvel ezelőtt leforgattam egy filmet az emberi szenvedésről és a toleranciáról. A filmben nagy művészek szerepelnek. Azt szeretném, hogy azt nézzék meg ma, és mondják el, hogy mit ér [a film]. Klimov erre odasúgta nekem, hogy «Gorbacsov ellene van a maga filmjének, és azt mondta, hogy soha nem fogják bemutatni». Nem szeretem a nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket, de kiszaladt belőlem, hogy «én meg a maga Gorbacsovára…». Másnap Gorbacsov fogadta Gabriel Garcia Marquez-t, aki azt mondta – ahogy nekem elmesélték -, hogy De Niro, De Santis és a többiek nevében követelik a film bemutatását.”
Hogy valóban így történt-e, avagy sem, azt nem tudni, de tény, hogy néhány nap múlva a film rendelkezésre álló darabjait (természetesen fordítás nélkül) bemutatták, és ezzel elindult a világsiker útján. A film keletkezésének történetét és a rendező életútját egy kitűnő blogban lehet elolvasni.
Grosszmann: Berdicsev városában
A film Vitalij Grosszmann „Berdicsev városában” című 1934-ben megjelent novellája alapján készült. A novella nagy sikert aratott, még a kor írófejedelme is, Maxim Gorkij is megdicsérte a novellát. Annyira tetszett neki az addig jószerint ismeretlen író műve, hogy meghívta őt vendégségbe. Ez a novella azután többször megjelent, még a ’60-as években is néhányszor kiadták, bár akkoriban nem volt pozitívum egy alkotásban zsidók szerepeltetése.
A Berdicsev városában nagyon különbözött az akkoriban született polgárháborúról szóló alkotásoktól. A forradalmi harcok a háttérben maradnak, Grossmann története az embereket, a döntéseiket helyezik a középpontba. Ez volt az első olyan alkotás, amely az asszonyok sorsáról szól a polgárháborús időszakban.
A főszereplő Vavilova a komisszár, teherbe esik, ezért a szülésig Bericsevben kell maradnia, és egy zsidó családnál szállásolják el. Korábban a zászlóaljban senki sem tekintette Vavilovát nőnek, olyan harcos volt, mint a többiek. „Nesze neked Vavilova – gondolta [a parancsnok]. Mintha nem is volna nő, pisztoly az oldalán, bőrnadrág, és a zászlóaljat is hányszor vezette támadásba, még a hangja sem nőies – de úgy látszik a természet megköveteli a magáét.” 1 Vavilovának nehezére esik beleélnie magát a leendő kismama szerepébe. Gondolatvilágában nincs helye a nőiességnek, a gyereknek. Az, hogy a komisszár egy szerető anyává változik át ugyancsak megrökönyödést kelt a szállásadókban: „Ide figyelj – szólt Belja az urához. -ez az asszony meghibbant. Ma már háromszor is elszaladt az orvoshoz a gyerekkel…. Egyszóval éppen olyan, mint egy jó zsidó anya…”. A szülésnél a szállásadók egész családja örömmel fogadja a csodát, az új jövevényt. De a lengyelek támadnak, kiszorítják a városból a vörösöket, a fiatal bolsevik tisztiiskolások maradnak hátra fedezni a visszavonulást. Ebben a helyzeteben egy sematikus mű a vörösök visszavonulását tragédiának írná le. Grosszmann azonban a házigazda gondolatait egészen másképpen ábrázolja. „Az igazat megvallva – mondta Magazanik . a nép számára ez a legjobb idő: az egyik hatalom már eltűnt, a másik még nincs itt. Nincs rekvirálás, se hadisarc, se pogrom.”
Vavilova meglátva a tisztiiskolásokat a frontra menetelni, csatlakozik hozzájuk, hogy életét áldozza a forradalomért. Az önfeláldozás a 30-as évek szovjet irodalmában meglehetősen közhelyes volt, de az, hogy egy anya otthagyja újszülött gyermekét a forradalomért, arra még tudomásom szerint nem volt példa. Grosszmann ebben az írásában teljesen új megközelítésben veti fel a forradalmár/magánember konfliktusát.
A komisszár beharangozója
(Az angol felirat – ellentétben orosz szöveggel -tévesen Kelet-Berlinbe helyezi a Nyugat-Berlinben megrendezett Filnfesztivált)
Aszkoldov: A komisszár
Aszkoldov, A komisszár forgatókönyvíró-rendezője meglehetősen hűen követi Grosszman novellájának történetét, kiegészítette azonban számos dialógussal és néhány jelenettel.
Az oroszországi polgárháború idején Klvagyija Vavilova a Vörös Hadsereg női komisszárja terhes lesz.
Tőle idegen az anyai szerep, el akarta vetetni a gyereket. Parancsnokának így számol be erről:
„…Tudod, hogy három hónapig le se szálltam a lóról. Mire eljutottam a kórházba, az orvos már nem vállalta…. Még a mausert [a pisztolyt] is ráfogtam, de azt mondta, hogy túl késő.” 2 Vavilova, a komisszár kénytelen otthagyni az alakulatát a gyerek születéséig, egy szegény zsidó családnál foglalnak le számára egy szobát.
A hétgyerekes család amúgy szűkösen lakik, természetes, hogy nem örül a kéretlen jövevénynek. Efim, az apa így fakad ki: „Vége a burzsujoknak! A szovjethatalomnak mégis csak egyetlen szobája maradt. Az is Magazannyiknál. [azaz náluk]”. Bár a Magazannyik család eleinte idegenkedik Madam Vavilovától (ahogyan ők a komisszárt hívják), de lassan befogadják, megosztják vele szűkös ennivalójukat, polgári ruhát varrnak neki, és a szülésnél is segítségére vannak.
Ekkorra a frontvonal közeledik a városhoz, és a zsidó lakosság arra számít, hogy a fehérek azonnal pogromot fognak rendezni.
Vavilova igyekszik megnyugtatni a háziakat, előadja a kommunista ábrándot: „Te jó ember vagy, Jefim, de egy kisiparos. Mi élni fogunk! És beköszönt a Földön a dolgozó emberek egyetértése!” A komisszár szavait egy megrázó jelent követi: az apa, hogy gyerekeit a lövöldözés zaja keltette félelemtől megnyugtassa, táncolni kezd, amihez a gyerekek is csatlakoznak. A táncjelenet azonban Vavilova képzeletében egy, a zsidó család jövőjét vizionáló képsorba csap át: a család sárga csillaggal a ruháján sorstársaival vánszorog a halál felé. A vízió lezárul, Vavilova kilép a házból, meglátja a frontra vonuló vöröskatonákat, megszoptatja gyerekét, elbúcsúzik tőle, és követi a frontra menetelő katonákat.
***
A komisszárban két világ érintkezésének vagyunk szemtanúi: a szebb jövőért harcoló bolsevik harcosokat megjelenítő komisszárnő, és a kisembereket képviselő zsidó család találkozása. Persze nem csupán a forradalmár és a-kisember képez két világot, hanem a zsidók és nem zsidók is. Ez a téma mintegy tabu volt a szovjet kultúrában, így tehát ezzel is A komisszár „kilógott a sorból.” Az pedig a film különös balszerencséje, hogy mire elkészült, az 1967-es közel-keleti hatnapos háború után heves „cionizmus elleni” hadjárat indult el a Szovjetunióban.
Az “izraeli agressziót” elitélő gyűlés 1967-ben. (A kép felső részén a tábla az Oktoberi Forradalom 50-ik évfordulóját ünnepli,, a tüntetők at izraeli agresszorokat elitélő táblákat tartanak)
A két világ találkozása természetesen nem nélkülözi a konfliktusokat. Érthető, hogy a hétgyerekes család egyik szobájának lefoglalása ellenszenvet vált ki a háziakból. Ez az ellenszenv azonban idővel oldódik olyannyira, hogy amikor a vörösöknek el kell hagyniuk a várost, a családfő felajánlja a komisszárnak, hogy maradjon náluk.
A komisszár eltérően a téma szocialista-realista (mondhatnánk szocialista-heroista) alkotásaitól nem azt sugallja, hogy „egy helyébe jönnek százak, ezrek”, hanem ellenkezőleg, az egyén fontosságát helyezi a középpontba. A film a polgárháború idején játszódik, de nem látunk se vérfürdőt, se leszámolást, sem pedig pogromot. Az iszonyat csupán áttételesen jelenik meg a filmben: ilyen például az a megrázó jelenet, amelyben a gyerekek kivégzést játszanak, vagy az a rész, ahol a vörösök elvonulásakor a zsidók azonnal pogromtól rettegnek.
Nem kevésbé megrázó momentum a zárójelenet, amelyben Vavilova magára (jobban mondva a háziakra) hagyja újszülött gyermekét, és harcba indul. Itt azonban a komisszárnő motivációja jelentően eltér attól, amit a novella sugall. Grosszman a Berdicsev városában-t úgy fejezi be, hogy Vavilova felidézi egy emlékét: a Vörös téren megtartott nagygyűlést, ahol Lenint az emberek lelkesen hallgatták, s akik a beszéd után dalolva meneteltek a pályaudvar felé, hogy eljussanak a frontra. Erre a történetre visszaemlékezve dönt úgy Vavilova, hogy visszatér a harcosok közé, hogy elvégezze azt, amit megkíván tőle a forradalom. A filmben Klavgyija motivációja más. Aszkoldov azt sugallja, hogy az asszony tulajdonképpen a békés emberek megmentéséért hagyja ott a gyerekét, bármit megtesz a forradalomért. Ezt jelképezi szerintem az is, hogy hátulról követi a sereget, egy harcos a sok közül, pedig korábban az élen haladt.
Több helyen olvastam azt a véleményt, hogy A komisszár azért került tiltólistára, mert akkoriban a Szovjetunióban nem szerepelhetett a filmekben a zsidóság. Kétségtelen -amint azt Aszkoldov több nyilatkozatában visszaidézte -, hogy a rendezőt felszólították, hogy a zsidó családot változtassa át tatárrá, a holocaust vízióját bemutató jelenetet pedig hagyja ki a filmből, de ő erre nem volt hajlandó. A „zsidó motívum” azonban a film betiltásának csupán az egyik tényezője lehetett. Valerij Fomin neves orosz filmkritikus összegyűjtötte azokat a véleményeket, amelyek alapján nem engedélyezték a film bemutatását. Ezek között a zsidóság szerepeltetése nem található:
A Filmigazgatóság tisztviselői úgy ítéltek meg, hogy a film
“nem csupán tagadása, hanem meggyalázása a forradalomnak, a magasztos humanista céloknak és feladatoknak, azoknak a ragyogó eszméknek, amelyekért a forradalmárok harcoltak és életüket áldozták. A szerző szerint a forradalom (függetlenül annak karakterétől) és a forradalmat kísérő polgárháború minden esetben maga a gonosz. Ezek a társadalmi kataklizmák minden emberre szerencsétlenséget hoznak, függetlenül attól, hogy milyen a szociális helyzetük, függetlenül attól is, hogy milyen helyet foglalnak el ebben a küzdelemben. … És ami még megdöbbentőbb, hogy ez a mű egy nagy ünnep – a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának – előestéjén jelenhetett meg „…
…” A film “rossz megoldást ad a forradalmi humanizmus és a proletár internacionalizmus témájára. A film úgy ábrázolja a forradalmat, mint az emberrel, a személyes boldogságra való törekvéssel szemben álló erőt. A film anyagának megvitatása során a Filmművészeti Főigazgatóság forgatókönyv-szerkesztői bizottságában úgy döntöttek, hogy nem fogadják el Aszkoldov diplomamunkáját [abban a formában], ahogyan azt a stúdió és a Filmrendezők Felsőfokú Tanfolyamain bemutatták”
Mivel a hatalom képviselői a filmet „szovjetellenesnek” minősítették A komisszár „dobozos film” lett, a rendezőt pedig kizárták az állampártból, így leminősítették másodrendű állampolgárrá. Aszkoldovnak nem adatott meg, hogy további játékfilmet rendezhessen.
A komisszár meghatározó alkotói
A Berdicsev városában írója: Vaszilij Szemjonovics Grosszman (1905-1964)
Grosszmann a ma Ukrajnához tartozó Berdicsevben született felvilágosult zsidó értelmiségi családban. Apja vegyészmérnök volt, eredetileg az ő foglalkozását követte a későbbi író, vegyészmérnöki diplomát szerzett 1929-ben. A ’20-as évek végén kezdett írással foglalkozni, de feltűnést csupán az 1934-ben a Lityeraturnaja Gazeta nevű hetilapban megjelent a Berdicsev városában című novellája keltett. Ezt a novellát a kor vezető írói (Babel, Bulgakov, Gorkij) nagyra értékelték.
A második világháborúban haditudósítóként dolgozott, a sztálingrádi csata első napjától az utolsóig a városból tudósított. Groszmann egyike volt azoknak a szovjet újságíróknak, akik elsőként jutottak el a felszabadított koncentrációs lágerekbe.
A háború után Grosszmann hamarosan összeütközésbe került a hatalommal. Ilja Ehrenburg – szintén neves író és volt haditudósító –és Grosszmann több haditudósító részvételével összeállítottak egy dokumentumokat tartalmazó könyvet, amely ismerteti a németek által elfoglalt szovjet területeken a zsidóság ellen elkövetett rémtetteket (Чёрная книга; Fekete könyv). A könyv publikálásának elérésére tett kísérletek hosszas huzavona után teljes kudarcot vallottak, 1947-ben a könyvet betiltották, ám a kéziratot egy zsidó szervezet eljuttatta külföldre, és a könyv megjelent az USA-ban. A két szerkesztő nem érte meg, hogy hazájukban megjelenjen a gyűjtemény. A glasznoszty éveiben részletek láttak napvilágot, a teljes könyv Oroszországban csak 2015-ben jutott el az olvasókhoz.
Grosszmann fő művének az Élet és sors (Жизнь и судьба) című grandiózus antisztálinista regényét tekintik. Ezt a könyvet a hatalom szintén betiltotta, a kiadóhoz eljuttatott kéziratot elkobozták, és a rettegett KGB (a szovjet állambiztonsági szolgáltat) rendelkezésére bocsájtották. Szerencsére Grosszmann egyik barátja megőrzött egy másolatot, amelyet az író halála után a neves ellenzéki, Szaharov akadémikus segítségével kicsempésztek a Szovjetunióból, így 1980-ban Svájcban megjelent. A Szovjetunióban a peresztrojka idején, 1988-ban jelent meg egy rövidített változata.
Vaszilij Grosszman 1964 rákban halt meg.
A komisszár forgatókönyv-írója/rendezője Alekszander Jakovlevics Aszkoldov (1932-2018)
Moszkvában született, de kora gyerekkorát Kijevben töltötte, mert édesapját egy ottani gyár igazgatójává nevezték ki. Szüleit 1937-ben letartóztatták, akiknek barátai segítségével az ötéves gyerek visszakerült Moszkvába, ahol anyai nagyanyja nevelte. 1955-ben elvégezte a Lomonoszov egyetem bölcsészkarát, 1958-ban tudományos fokozatot (kandidátus) szerzett. (Az akkoriban korántsem elismert író, Bulgakov munkásságát dolgozta fel.) Dolgozott a Kulturális Minisztériumban, a Goszkino (kb. filmfőigazgatóság) forgatókönyv kollégiumánál. 1964-től posztgraduális képzés keretén belül filmrendezést tanult. 1967-ben diplomamunkája A komisszár című film volt, amit (amint a fentiekben ismertettem) szovjetellenesnek minősítettek, nem engedték forgalomba hozni. Aszkoldov pedig több játékfilmet nem rendezhetett. A komisszár 1987-es bemutatása nagy sikerrel járt, az 1988-as Berlini Filmfesztiválon 4 díjat kapott, közöttük az Ezüst Medvét. 1989-ben 4 Nika díjjal (az Oscar díj orosz megfelelőjével) jutalmazták. Érdekesség, hogy 1988-ban az akkor még létező NDK-ban néhány vetítés után újra betiltották.
A rendező a világsikert követően Berlinben és Moszkvában lakott. 2018-ban a Svédországban hunyt el.
Ljudmilla Vavilova (a komisszár) szerepében Nonna Viktorovna Mordjukova (1925-2008)
1925-ben született a donyecki medence egy kis falujában. 1950-ben végezte el a legendás moszkvai filmfőiskolát (VGIK). Még tanulmányai idején, 1948-ban szerepelt Az Ifjú Gárda című sikeres filmben, így nagyon hamar népszerű lett az egész országban. 1980-ig számos nagy sikert aratott filmben játszott. A Szovjetunió szétesése után alig vállalt el filmszerepet, mert nem tetszettek neki a felkínált filmtervek. Összesen 50 filmben kapott szerepet.
Nagyon elismert színésznő volt, mintegy 20 állami- és kormánykitüntetést kapott,
Magazannyik szerepében: Rolan Antonovics Bikov (1929-1998)
Kijevben született, de iskoláit Moszkvában és (a 2. világháború alatti evakuációban) a Mari Köztársaságban végezte. Már gyerekkorában (1939-től) színjátszókörben ismerkedett későbbi szakmájával. 1947-ben felvételt nyert egy rangos moszkvai színház, (Vahtangov) mellett működő színésziskolába, ahol 1951-ben szerzett diplomát. 1960-ig különböző színházakban játszott és rendezett. Az ezt követő 30 évben főképpen filmekben szerepelt (mintegy 100 filmben játszott) és 12 filmet rendezett, továbbá 6 film forgatókönyve is a nevéhez fűződik. Munkásságát számos kitüntetéssel és díjjal ismerték el.
Meg kell említeni továbbá a film zenéjének szerzőjét, a világhírű zeneszerzőt Alfred Schnitkét.
A teljes stáblista ITT található.
A magyar feliratot pasanyov készítette. INNEN tölthető le.
A VIRTUÁLIS FILMKLUB eddig közzétett filmismertetései szabadon hozzáférhetőek a weboldalon, aki értesítést akar kapni az új bejegyzésekről, az ITT regisztráljon.
Megjegyzések
(1) Itt és a továbbiakban a novellának Wessely László fordításából vannak az idézetek.
(2) Itt és a továbbiakban az idézetek a pasanyov által fordított feliratból származnak.
Források
Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete
https://filmvilag.hu/cikk.php?cikk_id=5303
Alekszander Aszkoldov: És nem sikerült elérnem (Александр Аскольдов: «Я так и не сумел докричаться»)
https://www.golosameriki.com/a/invoice-for-june-interview/3923471.html
Bulvar Gordona: Akexandr Aszkoldov filmrendező:”Zsidó Elvtársak! -szónokolt Nonna Mordjukova Kamenyec-Podolszk lakosai előtt – Egy jó filmet forgatunk, azt feltétlenül bemutatják” (Бульвар Гордона: Кинорежиссер Александр Аскольдов: «Товарищи евреи! — выступила Нонна Мордюкова перед жителями Каменец-Подольского. — Мы снимем очень хорошую картину, и она обязательно выйдет!»)
http://jn.com.ua/Interview/askold_1011.html
Alexandr Fedorov: A betiltott filmek (1951-1991) filmek rekorderei (Александр Федоров:Рекордсмены запрещенного советского кино; 1951-1991) Moszkva, 2021