Az első ember eredeti címe: Le premier homme (2011)
Az első ember (regény) szerzője: Alber Camus (1913-1960)
Az első ember, Camus poszthumusz megjelent regénye egy személyes vallomás családjáról és származásáról. Apai felmenői az akkor francia gyarmat, Algéria első telepesei közé tartoztak, anyja katalán származású volt. Édesapja az I. világháborúban szerzett sérülésében meghalt, az író nem ismerhette meg őt. Camus gyermekéveit Algír szegénynegyedében analfabéta anyjával, a szintén analfabéta és zsarnoki természetű nagyanyjával, nagybátyjával és más hozzátartozókkal közös lakásban töltötte. Tanítója segítségének köszönhetően a tehetséges fiú továbbtanulhatott. Camus nagyon hálás volt tanítójának, akit apja helyett apjaként tisztelt, nem sokkal a Nobel díj átvétele előtt így írt neki: ”Ha nem lett volna, ha nem nyújt segédkezet a néhai kisgyereknek, ha nem tanít, ha nem ad példát, akkor ebből semmi sem valósult volna meg. Nem csinálok nagy ügyet az effajta kitüntetésekből. Ez azonban legalább jó alkalom rá, hogy elmondjam Önnek, mit jelentett és jelent mindig is számomra…”.1
Camus 1932-ben megkezdte tanulmányait az ország legelismertebb egyetemén (Université d’Alger Benyoucef Benkhedda), ahol filozófiát hallgatott. 1935-ben belépett a kommunista párt algériai tagozatába, pártfeladata az arab-muzulmán lakosság körében a gyarmatosítás elleni kommunista propaganda volt. 1937-ben, amikor a kommunista párt stratégiai meggondolásból megszüntette a gyarmatosítás elleni propagandát, Camus fellépett pártja sztálinista politikájával, ezért 1937-ben őt onnan kizárták.
1940-ben Párizsba költözött, ahonnan mielőtt a német csapatok elfoglalták volna a várost, elmenekült. Ezután felváltva hol Franciaországban, hol Algériában élt. 1956-ban felemelte szavát a Szovjetunió magyarországi beavatkozása ellen, mivel élesen elítélt minden elnyomó hatalmat (A magyarok vére). Irodalmi munkásságáéért (amelyről könyvtárnyi irodalom szól és ma már iskolai tananyag) 1957-ben számos más elismerés után megkapta a Nobel díjat.
1960 január 4-én tragikus autóbalesetben halt meg. Nemrégiben egy olasz szerző könyvet jelentetett meg az író haláláról, amiben a szerző azt bizonygatja, hogy a szovjet titkosszolgálat rendezte meg a balesetet. Azonban számos érv szól amellett, hogy ez a könyv is a sok összeesküvéselmélet egyike.
Az első ember (film) forgatókönyvíró-rendezője: Gianni Amelio (1954-)
A rendező Dél-Olaszországban született, és hasonlóan Camushoz édesanyjával és nagyanyjával nőtt fel, mert édesapja nemsokkal születése után kivándorolt Argentínába. Az apa hiánya sok munkájában foglalkoztatta a rendezőt, nem csupán az Első ember megfilmesítése során. Az íróhoz hasonlatosan szintén filozófiát tanult, mégpedig a messinai egyetemen. Már ekkor felkeltette érdeklődését a film világa, egy helyi újságba kritikákat írt. 1965-ben Rómába költözött, ahol operatőrként, TV hirdetések és dokumentumfilmek rendezőjeként dolgozott.
1982 óta rendez nagyfilmeket, melyek közül több aratott nemzetközi sikert. Például az 1989-ben készült Nyitott ajtók című filmje, amelyet a legjobb külföldi film Oscar díjára jelöltek számos más rangos elismerést követően. Szintén nagy sikert ért el az 1992-es Gyerekrabló, amelyet Cannesban a zsűri nagydíjjal jutalmazott. Az Első ember 7 díjat és 2 jelölést kapott.
Amelio 56 díjat és 42 jelölést tudhat magáénak.
Algéria gyarmatosítása és függetlenedése
A 15. és a 16. században a spanyolok támadásokat intéztek a mai Algéria északi partvidéke ellen, több tengerparti várost elfoglaltak, és innen indítottak támadásokat az ország belseje ellen. Ezzel a fenyegetéssel szemben a bennszülöttek a török kalózokhoz fordultak segítségért, így a terület a XVI. század elején török fennhatóság alá került. Az algíri állam 1711-között 1830-ig formálisan az Oszmán Birodalomhoz tartozott, de lényegében független volt. A folytatódó kalóztámadások azonban súlyos zavarokat okoztak a földközi-tengeri hajózásban, ezért az európai hatalmak többször fegyveresen beavatkoztak a tengeren. A XIX. század elején Spanyolország a helyi lakosok védelmére hivatkozva megszállta Algéria kikötőit. Franciaország sem maradt le, a franciák Algériát 1830-ban kezdték megszállni országuk kereskedelmi érdekeinek védelmére hivatkozva. A spanyolokat kiszorították, és a helyi lakossággal vívott véres harcok után győzedelmeskedve 1834. július 22-én Algériát francia birtokká nyilvánították. Algériának különleges státusza volt az „anyaországon” kívüli területek között, ugyan gyarmat volt, de a közigazgatás Franciaország „tengerentúli megyéjének” kezelte. A XIX. század második felében Franciaországból nagylétszámú telepes érkezett a partvidékre, ami megváltoztatta a lakosság etnikai és vallási összetételét, a birtok-és kulturális viszonyokat, természetesen a bennszülött lakosság kárára.
A gyarmatosítás ellen már a XX: század elején szervezkedni kezdtek a helyiek, és a 30-as évekre komoly mozgalmat képviseltek. A második világháború alatt a franciák részben Algéria területéről szervezték az ellenállást, de a nemzeti erők már ekkor egy manifesztumban rögzítették követelésüket, miszerint a háború befejezése után Algéria el kell hogy nyerje függetlenségét. Közvetlenül háború befejezése után, 1945 májusában fegyveres felkelés robbant ki, amit a francia hadsereg kíméletlenül elfojtott. 1954 november 1-én a Nemzeti Felszabadítási Frontba (FLN) tömörült harcosok újra fegyveres felkelést robbantottak ki. A lakosság megosztására az FLN gerillái kegyetlenül lesújtottak az európai telepesekre, és a francia reagálások is hasonlóak voltak.
Algiri utcakép a hatvanas évek elejéről
1956-ra már 400 000 fős francia hadsereggel kellett szemben állni a felkelőknek. Ugyanakkor a gyarmatosítok is meglehetős támogatást élveztek egyes telepesek között, valamint a hadsereg jobboldali köreiben. (1958 május 13-án a jobboldal Algirban puccsot hajtott végre, ami a IV. Köztársaság végét okozta, és elősegítette de Gaulle hatalomra jutását.) Miután az ismételten megindított nagy katonai hadműveletek sem hoztak a franciák számára eredményt, de Gaulle 1959. szeptember 16-án, elismerte Algéria önrendelkezési jogát, majd a nyolc éven át tartó háború az 1962. március 19-ei tűzszüneti megállapodással ért véget. 1962. június 3-án Franciaország elismerte Algéria függetlenségét.
Az első ember regény és az abból készült film keletkezése.
Albert Camus 1957-decemberében kapta meg a Nobel díjat jelentős irodalmi tevékenységéért, ”amely mély tisztánlátással világit rá korunk emberének lelkiismereti problémáira”. 2. Alig több, mint 3 évvel később, 1960 január 4-én az író elhunyt egy fatális autóbaleset következtében. A baleset színhelyén a sárban találták meg készülő önéletrajzi regényének kéziratát. Özvegye ugyan legépelte a szöveget, de Camus kiadójának tanácsára úgy döntött, hogy nem jelenteti meg a regényt, mert attól tartott, hogy a nyers, a gyengeségeket még ki nem gyomlált szöveg az író – nem kevés – ellenségének céltáblája lesz. Francine Camus úgy vélte, hogy férje nem adott volna ki így a kezéből egy félkész, ráadásul egy ennyire személyes írást. 1989-ben meghalt az író özvegye. Camus lánya viszont engedélyt adott a csonka szöveg publikálására, mert – okkal — attól félt, hogy a többek által ismert szöveget kalózkiadásban jelentetik meg eltorzítva a sárban talált, nehezen olvasható írást. Végezetül a szöveg 1994-ben jelent meg, de a kiadó még ekkor is rámutatott arra, hogy nem kiforrott írást, hanem hátrahagyott jegyzetekkel ellátott vázlatot vesz kezébe az olvasó.
Catherine Camus a film adaptációval kapcsolatban már nem volt ennyire lelkes. Az író lánya félt attól, hogy politikai meggondolásból esetleg kiforgatják apja gondolatait, ezért ő döntött úgy, hogy ne egy francia rendezze meg a filmet így esett a választás Gianni Ameliora.
Az első ember cselekménye
1957 augusztusa. Az Algériában született, de élete nagy részét Franciaországban töltött középkorú regényíró, Jacques Cormery hazatér, hogy meglátogassa édesanyját. Amióta elhagyta szülőföldjét, nagy változások mentek ott végbe, a nemzet fellázadt a több mint egy évszázados francia uralom ellen. Természetesen vannak a telepesek között olyanok, akik továbbra is a francia fennhatóság mellett vannak.
Jacques visszaidézi gyerekkorát, miképpen élt szegénységben özvegy édesanyjával és az erős akaratú nagyanyjával, aki a családfő szerepét töltötte be.
1924-ben amikor Jacques már elég nagy lett, nagyanyja azt akarta, hogy hagyja abba a tanulást, és menjen el dolgozni mert a családnak ugyancsak szüksége volt a keresetére. Tanára, Bernard úr azonban felismerve tehetségét rábeszélte a családot, hogy engedjék továbbtanulni a gyereket, amit azzal tudott elérni, hogy ösztöndíjat is szerzett Jacques részére. Az iskolában Jacques (igaz, ellentmondásos) barátságot kötött egy arab diákkal, ami nagy hatást gyakorolt életszemléletére, különösen a rasszizmussal kapcsolatosan. Az a véleménye alakul ki, hogy Algéria nem a franciáké és nem az araboké, hanem mindegyikük közös hazája, ahol mindenkinek egyenlő jogokat kell adni.
Visszatérve a jelenbe: az író felkeresi gyerekkori arab barátját, aki teljes kétségbeesésben fogadja, mert fiát a „terroristákkal” való együttműködés miatt halálra ítélték. Jacques meggyőződve arról, hogy nem volt egyértelmű bizonyíték a fiú bűnösségére, megpróbálja megmenteni őt, de nem jár sikerrel.
A látogatás során ellátogat abba az eldugott faluba, ahol született, és felkeresi az I. világháborúban elesett édesapja sírját is.
***
Az algériai háború a francia nemzet nagy traumája és a mai napig foglalkoztatja az értelmiséget. Így adja magát, hogy az ötvenes évek végén Algériában zajló politikai helyzet adja meg a film keretét. A félkész regény, mint nyersanyag igazán nagy feladat elé állította a film készítőit azért, hogy egy kerek történetet tárjon a néző elé. Véleményem szerint ezt a nehéz feladatot sikerrel oldották meg. (Természetesen rendkívül érdekes lett volna, ha Camus életének későbbi szakaszáról is megtudtunk volna az írótól valamit, de a szerző tragikus halála ezt nem tette lehetővé.)
A történet egyik fő motívuma az, hogy az író minél többet meg akar tudni apjáról, akit nem volt módja ismerni. (Bizonyára ez a motívum motiválta a rendezőt, aki szintén apa nélkül nőtt fel, hogy elkészítse ezt a filmet.) Rendkívül érdekes megismerni a XX. század egyik legelismertebb írójának (és nem mellékesen filozófusának) családi hátterét: Camus apa nélkül nőtt fel, anyja és nagyanyja is írástudatlanok voltak, csak egy kitűnő tanárnak köszönheti, hogy tanulhatott.
A film számomra jól mutatja be a telepesek és az arabok közötti együttélés konfliktusát és az azzal járó erkölcsi dilemmát is. Ezt a dilemmát a filmben így fogalmazza meg Jacques Cormery az író alteregója: „Én hiszek az igazságban, és azt mondom az araboknak: Titeket bármi áron meg foglak védeni, de nem az édesanyám ellen, mert neki is sok igazságtalanságot kellett eltűrnie, és ugyanúgy szenvedett mint ti. És ha gyűlöletetekben bántjátok őt, a ti ellenségetek leszek.”
Jegyzetek
1) Ezek a gondolatok dialógus formájában jelennek meg a filmben.
2) A Nobel díj bizottság indoklása (https://www.nobelprize.org/prizes/literature/1957/summary/)
A teljes stáblista ITT található.
A magyar felirat INNEN tölthető le.
A VIRTUÁLIS FILMKLUB eddig közzétett filmismertetései szabadon hozzáférhetőek a weboldalon, aki értesítést akar kapni az új bejegyzésekről, az ITT regisztráljon.
Források
Alber Camus: Az első ember (ford. Vargyas Zoltán)
Wikipédia
RON WILKINSON: Review: The First Man
http://itsjustmovies.com/review-the-first-man/
Robert Koehler: The First Man
https://variety.com/2011/film/markets-festivals/the-first-man-1117946051/
James Travers: Le premier homme
http://www.frenchfilms.org/review/le-premier-homme-2013.html