Eredeti címe: Konyec prekrasznoj epohi (2015)
Az előző filmismertetést, a McCarthyval harcoló újságíróról azzal fejeztem be, hogy „…a hidegháború frontjának másik oldalán, a Szovjetunióban és szövetséges államaiban, ehhez képest mennyire követte a politika a törvényeket, és milyen játéktere volt a sajtónak”. Hát lássuk.
Az aranykor vége című film az 1960-as években az akkor Szovjetunióhoz tartozó Észtországban játszódik. Címét a Nobel-díjas Joszif Brodszkij 1969-ben íródott Az aranykor vége című versétől kölcsönözte. (Az eredeti cím szó szerinti fordítása: „Vége a csodálatos korszaknak”, amit Baka István igazán találóan magyarított.) Ez az a korszak, amikor Hruscsov, a párt főtitkára a filmben is idézett kirohanást intézte, miszerint „Ha nem tetszik maguknak a szovjet rend, söpörjenek el innen! Az olyanoknak, mint azok, nem olvadás kell, hanem lehűlés! A legkeményebb fagyok!”
A filmet egy akkor használatos kifejezéssel élve disszidens író Szergej Donátovics Dovlátov írásai alapján a politika széles palettáját is megjárt neves szovjet-orosz filmes, Sztanyiszlav Szergejevics Govoruhin rendezte.
Szergej Donátovics Dovlátov (1941-1990)
Ufában született, mert a családot a háború idején evakuálták Leningrádból, de 1944-ben visszatértek eredeti lakhelyükre. Az író a leningrádi egyetem finn szakán tanult, de két és fél év után abbahagyta tanulmányait. Ekkor behívták a hadseregbe, a belső elhárítás katonájaként volt őr egy büntető lágerben. Ezután újságírónak tanult, majd különböző újságoknál dolgozott. 1972 és 1975 Tallinnban élt. Ahhoz, hogy ott bejelentkezhessen, fűtőként dolgozott, de ezalatt is a Szovjetszkájá Esztonyia című lap külső munkatársa volt. Később több újságnál is dolgozott belső munkatársként.
Az 1973 és 1980 között írt Kompromisszumok című elbeszélés gyűjteményében dolgozta fel újságírói élményeit. Szépirodalommal is próbálkozott, első könyvét már ki is szedték a nyomdában, ám a KGB utasítására a kiadást leállították és a nyomóformákat megsemmisítettek. További írásait ideológiai okokból visszautasították, csak szamizdatban és külföldön tudott publikálni. Hogy tényleg személyének szólt a visszautasítás, azt illusztrálja az alábbi történet. Egyszer saját neve alatt egy folyóirathoz elküldte publikálásra a finomtollú XIX. Századi költő, Afanaszij Fet költeményét. A válasz az volt, hogy a szerzőnek még sokat kell csiszolnia munkáján. Barátai szerint Dovlatov nagyon elégedett volt az eredménnyel.
1978-ban az USA-ba emigrált, New Yorkban telepedett le, ahol a Novij Amerkianyec (Új Amerikai) emigráns hetilapnál dolgozott. Az 1980-as évek közepére végül sikerült elismertetnie magát íróként, rendszeresen publikált a tekintélyes New Yorker című folyóiratban.
Ma Oroszországban elismerik írói munkásságát, több írását színpadra vitték, és 3 filmet is forgattak műveiből. Több munkája magyart fordításban is megjelent.
Govoruhin Szergej Grigorievics (1936)
Az egyik legelismertebb szovjet-orosz filmrendező. Eredeti szakmája geológus, 1958-ban végzett a Kazanyi Állami Egyetemen, de az egyetem elvégzése után csupán egy évet dolgozott ebben a szakmában. Ezután két évig a kazanyi TV-ben munkatársa volt, majd 1967-ben szerzett diplomát a moszkvai filmfőiskolán (VGIK). Apja doni kozák volt, akit Szibériába száműztek, ott is halt meg. Bár szülei még a rendező születése előtt elváltak, ez a represszió ugyancsak hatást gyakorolt gondolkodására.
Huszonhét filmet rendezett, 24 forgatókönyv (társ)szerzője, és 26 filmben szerepelt színészként. A szovjet időkben főként politikamentes témákkal foglalkozott (pl. Tom Sawer kalandjai, Grant kapitány gyermekei). A 90-es évek elején két kommunistaellenes dokumentumfilmje a „Így nem lehet élni” (1990) és az „Elveszett Oroszországunk” (1992) nagy társadalmi vihart kavart. Nem csoda, hiszen ez utóbbi filmje a cári Oroszország iránti nosztalgia megnyilvánulása volt, ami akkor sokakból komoly ellenérzéseket váltott ki.
A Szovjetunió szétesése után ugyancsak belevetette magát a politikába az addig pártonkívüli rendező. Politikai szerepvállalása távolról sem mentes a csavaroktól. Először az Oroszország Demokratikus Pártja elnevezésű konzervatív párt vezetésében vállalt szerepet. 1993-ban ennek a párnak színeiben lett a Duma (az orosz parlament alsóháza) képviselője. 1995-ben létrehozott egy választási szövetséget (Sztanyiszláv Govoruhin Blokja) ami ugyan még 1 százalékot sem ért el a választásokon, de ő egyéni képviselőként ismét bejutott a Dumába. Az 1993-as politikai válság után a baloldali nacionalista ellenzékhez csatlakozott, 1996-ban az elnökválasztási kampányban korábbi kommunistaellenességét félredobva a kommunista Zjuganov támogatója volt. 1999-ben a „Hon Egész Oroszország” választási szövetség listáján jutott be a Dumába. 2000-ben indult az elnökválasztáson, de még fél százalékos eredményt sem ért el. Govoruhin a választás után így nyilatkozott: „…Én mindig tudtam, hogy Putyin nem a nép, hanem az oligarchák érdekeit fogja védelmezni”. Ezután alig telt el 5 év, és a rendező belépett a Putyin vezette Egységes Oroszország pártba. Ebben az évben (2005) egyéni jelöltként ismét bejutott a Dumába, míg 2007-ben új pártjának listáján lett a Duma tagja. 2011-ben már Putyin választási stábjának lett a vezetője.
***
Érdekes tehát a két művész találkozása. Az írónak, akinek elbeszélései alapján készült a film, a szovjet idők alatt tanúsított ellenzéki (disszidens) tevékenysége miatt távoznia kellet hazájából. A rendező, aki ebben az időben ugyan minden bizonnyal nem volt rendszerhívő, gond nélkül dolgozhatott. 1989-ig 11 filmet rendezhetett. Az új rendszerben körbetáncolva a politikai palettát kikötött a hatalom mellett, amikor ezt a filmet készítette már a korábbi politikai ellenfél, a korábban általa szapult Putyin fő támogatója lett.
Hogy miért választottam mégis ezt a filmet? Szerintem ugyanis egy művet önmagában kell megítélni, nem az alkotók életben játszott szerepe határozza meg értékét. Ez a film jól mutatja be azt a világot, ahol a média (adott esetben az írott sajtó) nem a tájékoztatás, hanem a propaganda eszköze, ahol a sajtómunkásnak bizony sok kompromisszumot kell kötnie. Ezt a dilemmát a film egyik szereplője, az ellenzéki író így fogalmazza meg: „…a tisztesség és az aljasság között van egy hézag. Nos, oda kell beférkőzni”.
Az Aranykor vége című film
Az aranykor vége a XX. század hatvanas éveiben játszódik, a sztálini terror elítélése utáni olvadást követő időszakban, amikor komoly visszarendeződés volt a szovjet belpolitikában. Erre utal a film címe: VÉGE (ugyanis az aranykornak).
A film az akkori TV híradó felvételeivel nyit (Gagarin űrhajós, Viszockij és Okudzsava énekelnek, Yves Montand a moszkvai filmfesztiválon stb.) megteremtve a korszak hangulatát. A főszereplő Lentunov az író Dovlatov alteregója kénytelen elhagyni leningrádi munkahelyét, de állást kap Tallinnban egy helyi lapnál. A főszerkesztő, aki híven követi a „felülről” jött utasításokat elismeri Lentunov íráskészségét, de elégedetlen fegyelmezetlenségével és állandó ivászatával. (Itt idéződik vissza az akkor elterjedt vicc, miszerint az értelmiség előtt a szocializmusban két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik meg járhatatlan.)
Az ifjú újságíró „felelősségteljes” feladatokat kap, többek között tudósítást kell írnia a város jubileuma idején született 400 ezredik lakosról. A főszerkesztő így indítja útra beosztottját: „Szóval, átbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy Tallinn 400 ezredik lakosának az ünnep előestjén kell megszületnie. Kimegy a szülőotthonba. Kivárja az első újszülöttet, felírja az adatait, kifaggatja a boldog szülőket. A riport az ünnepi számban jelenik meg.” Persze nem ment simán a megfelelő gyerek kiválasztása, se afrikai se zsidó újszülött nem felelt meg, munkás-paraszt származású újszülöttre volt szükség. Lentunov megtalálta a megfelelő jelöltet, és a boldog apával italozva készült a cikk megírására, ám vendéglői verekedésbe keveredve a rendőrségen kötött ki.
Másik alkalommal elküldik vidékre, egy élenjáró fejőnőről kell riportot készítenie, kinek nevében még köszönő levelet is kell írnia a Szovjet Kommunista Párt főtitkárához, Brezsnyev elvtárshoz. Ám a válasz előbb érkezik meg, mint a hálálkodó levél, mert amint a helyi párttitkár fogalmaz: „Úgy látszik, Brezsnyev elvtárs munkatársa jobban iparkodik, mint mi.” Azonban a levet Lentunovnak mégis meg kell írnia, hiszen az egy dokumentum.
Lentunovnak rövidesen ettől a laptól is távoznia kell, mert egy írását a KGB egy ellenzéki aktivistánál végzett házkutatás során lefoglalja, amit átküldenek a szerkesztőségbe. Ennek kapcsán egy értekezletet kell tartani a lap munkatársainak, akik kórusban ítélik el a „borzalmas” mű szerzőjét. Az újságíró távozik Tallinnból azzal az elhatározással, hogy „Egyet biztosan tudok, a hírlapírással végeztem”.
Andrej Lentunov szerepében Ivan Kolesznyikov (1983)
A film főszerepét a rendező egy addig főképpen TV sorozatokban jeleskedő színészre bízta, aki fiatal kora ellenére már 33 filmben/sorozatban játszott.
A stáblista ITT található, a magyar felirat INNEN tölthető le.
Források
Wikipédia
Daria Aminova : 10 facts about Sergei Dovlatov you probably didn’t know
https://www.rbth.com/arts/literature/2016/09/03/10_facts_about_sergei_dovlatov_626111
«Конец прекрасной эпохи» — рецензия Фильм Про
https://www.filmpro.ru/movies/241364/filmproreview/637
Лариса Малюкова: Конец прекрасной эпохи?
https://www.novayagazeta.ru/articles/2015/06/10/64482-konets-prekrasnoy-epohi