Eredeti címe: Tito i ja (1992)
A létező/létezett szocializmusról, a „szovalóság”-ról szóló filmsorozat utolsó filmje egy 1992-ben született filmszatíra a „Tito és én” címet viseli. A film Josip Broz Tito (1892-1980) születésének centenáriuma idején készült akkor, amikor a volt partizánvezérnek, az ország elnökének alkotása, az egységes Jugoszlávia éppen darabokra hullott, a volt tagországok egymásnak estek és már dúlt 
az összességében tíz éven át tartó délszláv háború. Jugoszlávia szétesése nem volt váratlan esemény, még Tito életében politológusok, történészek és újságírók sora vetítette azt előre. Illusztráció gyanánt álljon itt egy 1980-ban (közvetlenü Tito halála után nyomtatott könyv címlapja, amelyen a következő szöveg olvasható: ”Tito – Az Afganisztán világválság után Jugoszlávia jön?” Sajnos a kérdésre igen volt a válasz.
Ez film egy gyerek szemével a félmúltat idézi fel. A történet az ötvenes évek Jugoszláviájában játszódik.
A film
Zoran egy művészházaspár kiskamasz gyermeke egy nagycsalád (szülők, nagymama, nagynéni, nagybácsi, unokatestvér) közös lakásában él. A háború előtt jobb napokat megélt „úri család” életében mindennaposak a veszekedések, amikor is egymást „kommunista”, illetve „kapitalista” tulajdonsággal vádolják.
Közöttük a dundi Zorán kakukktojás: rajong Tito elvtársért. Amikor elindul egy fogalmazási versenyen „költeményében” az alábbi sorokat találja írni:
És mikor szomorú vagyok
éjszaka is csak Rá gondolok.
Mikor becsukom a szemem,
Ha megkérditek, ki a legkedvesebb nekem,
Azt mondanám: Tito elvtársat
A szüleimnél is jobban szeretem.
Azért legyünk méltányosak, Zorannál nevesebb költők is kieresztettek magukból hasonló gondolatokat. Példa gyanánt álljon itt Képes Géza verse :
S csak izzadt és vérzett a proletárság,
de lelkében parázslott még a hit,
várta a munkás tanítóját, társát,
kereste, vágyta, hívta Rákosit.
Zoran versével egész Belgrádban első helyezést ér el, így 
jutalomképpen részt vehet egy úttörőcsapat megtisztelő kirándulásán, ami ugyancsak vonzó a fiú számára, mert ott lesz a pár évvel idősebb „szerelme” is.
Az emléktúra, amelyet a túlbuzgó Raja elvtárs irányít Kumrovecbe (Tito szülőhelyére) vezet. Ez a kirándulás kemény próbatétel a 
kamasz fiú számára, mert Raja elvtárs a gyerekeknek úgy akarja bemutatni az ifjú Josip Borz sorsát, hogy a gyerekeknek minden nehézséget ki kell próbálniuk, amin (úgymond) keresztülment a nagy 
vezér. A túra végére, mire a gyerekek Kumrovicebe érnek összeáll a csapat, de addigra elillan Zoran lelkesedése, kiábrándul, és ezt el is mondja.
Láthatjuk, hogy a Jugoszláviában játszódó „Tito és én” 2 témát érint: a személyi kultuszt és a kiábrándulást az eszméből.
Tito Jugoszláviája – Jugoszlávia Titoja
Jugoszlávia német megszállását követően fegyveres ellenállás bontakozott ki. A nagyszerb ideológiát valló Mihailovic vezette csetnikek (akik azonban nem szakítottak a jugoszláv állameszmével) és a kommunista Tito által irányított partizánok képezték a fegyveres harc bázisát. A „kommunista lázadást” megakadályozni kívánó csetnik vezér Mihailovic ezért a háború végén még a németekkel is összeállt amiért 1946-ban háborús bűnösként kivégezték. Bár a jugoszláv partizánmozgalom és a szovjet vezetés kapcsolata nem volt felhőtelen, 1945-ben igen szoros kapcsolat alakult ki a két ország között, hiszen az 1945 március 7-én megalakul kormány miniszterelnöke és hadügyminiszter Tito volt.
Az idill azonban nem tartott sokáig, már a kapcsolatban 1947-re feszültség jelei mutatkoztak, ami 1948-ra végzetesen megromlott, és szakításhoz vezetett. 1949-től durva Tito és jugoszlávellenes propaganda hadjárat vette kezdetét, ami odáig fajult, hogy 1949 novemberében a Kominform (Moszkvából irányított nemzetközi kommunista szervet) határozatot hozott miszerint Jugoszláviában fasiszta rendszer jött létre, vezetői pedig az imperialisták ügynökei.
A szakítás után Jugoszlávia „más” lett, desztalinizációba kezdtek. Meghirdették az önigazgatásra és nemzeti függetlenségre épülő megreformált szocializmus politikáját, és lemondtak még a kollektivizálásról is. Mindez megerősítette a társadalom bizalmát a vezetés iránt. A többi Moszkva-barát szocialista országból úgy tűnhetett, hogy más berendezkedés épül ki Jugoszláviában. Holott a desztalinizációt, a vezetés belső politikai ellenfeleivel folytatott harcát ugyancsak kemény, kifejezetten sztálinista módszerrel hajtották végre. 1948 végén Goli Otok szigetén internálótábort állítottak fel, ahova ezután mintegy 16 000 “népellenség” került, 1948 és 1952 között mintegy 60 000 tagot zártak ki a pártból, aminek persze egzisztenciális következményei lettek. Jugoszlávia tehát „más” volt? Dehogy volt más.
A sztálinista desztálinizáció eredményeképpen Tito kultusza és 
hatalma inkább csak erősödött. Életében csupán magasztalni lehetett, mára megítélése vitatott. Képe nem lóg már a belgrádi parlamentben, 2004-ben Kumrovecben, a film emléktúrájának célpontján, felrobbantották Tito emlékművét.
A személyi kultusz
A személyi kultusz kifejezést egy hatalmat birtokló vezető politikus (pártvezér, államelnök) iránt kikényszerített rajongó és alázatos tiszteletre használják. A vezér iránti áhítatot az adott ország állami szervei, tömegtájékoztatási eszközei, kultúrpolitikája sulykolja az emberek fejébe. Ennek az agitációs/propaganda tevékenységének természetesen van hatása. Vannak, akik bedőlnek a propagandának, szeretve tisztelik a „bölcs vezért”, mások félelemből tesznek úgy, mintha imádnák őt. A propagandának – érthető módón – a gyerekek ülnek fel a legkönnyebben, ami igen nehéz helyzetbe hozza a szülőket, mert autoriter államban ugyancsak kockázatos dolog felvilágosítani gyerekeket a hivatalos propaganda hazug voltáról.
Maga a „személyi kultusz” kifejezés politikai értelemben K. Marxnál jelent meg először 1877-ben egy Wilhelm Blos nevű munkáshoz írt levélben, de széles körben a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után terjedt el. Mivel a párt akkori főtitkára N. Hruscsov a (kongresszus zárt ülésén az u.n. titkos beszédében) ezt a kifejezést párhuzamosan a törvénytelenségek feltárásával alkalmazta, a két fogalom igen gyakran összemosódik. Bár a személyi kultusz kifejezést elsősorban a létező szocializmushoz társítják, minden autoriter berendezkedés sajátja.
A személyi kultuszt éltető propaganda igen gyakran használja fel a „bölcs vezér” gyermekek iránti olthatatlan szeretetét. Ez kiváltképp undorító azoknak a diktátoroknak esetében, akik (többek között) gyerekeket otthonukból elűznek rettenetes körülmények közé száműzve (kitelepítések), vagy még ennél is tovább mennek, egyenesen a halálba taszítják őket (deportálás, elgázosítás).
Még a hírhedt diktátorok is „szerények, ellenzik a körülöttük terjedő személyi kultuszt”. Szálin (akinek nevével szervesen összenőtt ez a kifejezés) is ellenezte (úgymond) az ilyen tömjénezést. Egy 1938-ban kelt levelében például így ír egy könyvkiadónak: „Határozottan ellenzem a Mesék Sztálin gyermekkoráról című könyv kiadását… a könyvnek az a tendenciája, hogy elhintse a szovjet gyerekekben (és általában az emberekben) a személyek és vezérek kultuszát… A könyvet elégetésre javaslom.” No persze, a diktátorok ellenzik, csupán a körülöttük hajbókoló siserahad nem bír magával. Ez utóbbiban AZONBAN van némi igazság.
Álljon itt erre egy személyes példa. Egyetemista koromban nyaranta tolmácskodtam az állampárt felső vezetőinek fenntartott üdülőben. EgyIK alkalommal egy szovjet miniszter mellé voltam kirendelve. Egy szép napon riasztanak, hogy induljak azonnal a közeli szovjet laktanyába, mert az ott nyaraló, a miniszternél is magasabb beosztású szovjet vezetőnek tangóharmonikára van szüksége. Az akkoriban legelegánsabb állami autóba (Csajka, van aki még emlékszik rá?) ültettek engem, egy aparatcsik szorult segítségemre, vele robogtunk a laktanya felé. A laktanyában a kocsit meglátva az ügyeletes tiszt azonnal riadót rendelt el. Mire kikászálódtunk az autóból a kapuban felsorakozott a tisztikar. Elmondtuk, hogy mire van szüksége a Főfő Elvtársnak, erre azonnal kölcsönadtak egy tangóharmonikát. A szerzeménnyel azonnal robogtunk vissza az üdülőbe. Feladatom ezzel véget ért. Később tudtam meg, hogy mire volt ez a nagy sietség. A Főfő Elvtárs családjával elment hajókázni a Balaton vizére. A kellemes úton odaszólt vejének, hogy ha itt lenne a tangóharmonikája milyen kellemes lenne zeneszóra hajókázni. Ez a mondat elindított egy lavinát. A hajóról értesítették az üdülőt, hogy harmonika kell a Főfő Elvtársnak. Mire a hajó kikötött már 3 tangóharmonikával fogadta a személyzet Főfő Elvtársat, aki megrökönyödve érdeklődött, hogy minek kellenek neki a harmonikák. Ő persze már régen elfelejtette az elejtett félmondatot.
Kiábrándulás
Egy talán Deák Ferencnek tulajdonított bonmot szerint „aki 20 éves korában nem forradalmár, annak nincs szíve, de aki 40 éves korában nem konzervatív, annak nincs esze”. Több verziója kering ennek a bonmotnak, a forradalmárt kommunistával vagy liberálissal helyettesítve. A lényeg azonban mindig ugyanaz: fiatalon csak lelkesedj egy eszményért, de megállapodva már meg kell értened a Rendet. A filmben Zoran néhány nap alatt éli azt át, ami a valósőágban évék, illetve évtizedek alatt történik meg. Gondolkodásunk, világnézetünk fejlődik, és ma másképpen látjuk a világot, mint mondjuk egy-két évtizede.
Számtalan példát lehet felhozni olyan híres emberekre, akik fiatalon a kommunizmus eszméjének elkötelezett hívei voltak, majd kiábrándulva harcos antikommunistává váltak. Álljon itt a világhírű magyar származású író, Arthur Koestler története, akihez (kicsiben) Zorán fejlődése igen hasonlatos. Az újságíró Koestler 1931-ben lépett be a (német) kommunista pártba és egy évre rá a Szovjetunióba emigrált, ahol beutazta a Kaukázust és Közép-Ázsiát. Megismerve az ellentmondást a propaganda és az ország valós helyzete között, hite kissé megingott. 1933-ban visszatért Párizsba, nagyfokú antifasiszta tevékenységet folytatott, majd tudósított a spanyol polgárháborúból. 1936-ban látva a Szovjetunióban zajló törvénytelenségeket eltávolodott a kommunizmus eszméjétől. 1938-ban kilépett a pártból, és elkezdte írni híres regényét, a Sötétség Délben-t, ami a szovjet típusú társadalmi berendezkedés kegyetlen kritikája.
Ha belegondolunk Zoran kicsiben ugyanazt az utat járta be, mint Koestler: egy utazás/emléktúra élményeinek hatására a rajongástól eljutott a tagadásig Az író regényben, a fiú szóban fogalmazta meg kiábrándulását.
Alkotók
A film rendezője Goran Markovic (1946) színész szülők gyermeke Prágában tanult rendezést a hatvanas évek második felében. Hazatérve TV rendezőként mintegy 50 TV filmet és dokumentumfilmet rendezett. 25 nagyfilm rendezője, 23 forgatókönyv (többek között a Tito és én) szerzője. Különböző filmfesztiválokon 13 díjat nyert. Ezzel a filmmel az 1992-es San Sebastian –i fesztiválon elnyerte a legjobb rendezés díját.
A Zorant alakító gyerekszínész Dimitrije Vojnov (1982) felnőve filmes lett. Eddig további 13 filmszerepet játszott el. Ezen kívül 25 forgatókönyv szerzője.
Zoran apját a híres Predrag Miki Manojlović (1950) alakítja, aki 100-nál is több filmszerepet tud maga mögött.
Raja (elvtárs) szerepét Lazar Ristovski (1952) alakítja. Szerbia neves színésze rendkívül széles skálán játszott el több mint 4000 színházi szerepet. 70 felett van filmszerepeinek száma, 3 filmet rendezett és 4 film forgatókönyvének szerzője.
A stáblista megtalálható angol és a magyar adatbázisokban.
A felirat magyar nyelven letölthető innen. (Köszönet az ismeretlen fordítónak).
FORRÁSOK
Nyomtatott:
Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia
Ströhm, Calr Gustav: Nach Afganistan-Wltkrise Jugoslawien?
Elektronikus:
http://mult-kor.hu/cikk.php?id=9677
http://www.artsonline.hu/tito-es-en/
http://filmvilág.hu/xista_frame.php?&rendez=ASC&cikk_id=641&ujertekeles=5
https://livefrombelgrade.wordpress.com/2011/08/25/tito-and-me-a-yugoslavian-classic-as-viewed-by-a-foreigner/
http://epa.oszk.hu/02500/02518/00141/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1952_02_129-144.pdf