Eredeti címe: Angst essen Seele auf
– Képzeljétek, ma megszólítottak a metrón. Engem, egy öregasszonyt!
– Egy vendégmunkás. Meg akart hívni egy kávéra.
– Ezek semmitől se tartanak.
– Ezeknek semmi se szent. Még az ember kora sem.
– Mocskos disznók.
– Ahogyan ezek élnek!
– Az egész család egy szobában. Ezeket csak a pénz érdekli.
– Talán nem találnak tisztességes lakást.
– Ugyan! Ezek sóherok.
– Sóher, mosdatlan disznók.
– És csak a nőkön jár az eszük. Egész nap csak ezen.
– De hát dolgoznak is. Azért jöttek, hogy munkát kapjanak.
– Butaság, Emmi!
– Nézd csak meg a pályaudvaron! Lumpenek.
– Egyik se dolgozik.
– Így igaz! A mi pénzünkön élősködnek, nézd csak meg az újságokat!
– Minden napra jut egy megerőszakolás, és hasonlók.
Ez a beszélgetés nem manapság hangzott el, hanem a több mint 40 éve, a legendás német rendező R.W. Fassbinder 1973-ban forgatott „A félelem megeszi a lelket” című melodrámájában. Hát persze, az idegenek/bevándorlók/migránsok elleni hangulatkeltés nem új keletű jelenség. Az elutasításról és elfogadásról szóló filmet így csaknem egy félévszázad után is érdemes (újra) megnézni. A film eredeti címe „Angst essen Seele auf” nyelvtanilag hibás, utalva a férfifőszereplő rossz német tudására. A korrektebb fordítás talán így hangozhatna: „A félelem eszik a lelket”. A film akkor készült, amikor a német gazdaságnak igen nagy szüksége volt a munkáskézre, ezért örömmel fogadták a betelepülő vendégmunkásokat. Igen nagy számú török költözött ekkor az akkori NSZK-ba, így sokan úgy emlékeznek erre a filmre, hogy török főszereplője van, holott Ali marokkói származású.
A film cselekménye
A korabeli „mában” játszódik. Emmi, az özvegy takarítónő betér egy kocsmába, ahol zömében keleti származású vendégek tanyáznak. Ali a mintegy húsz évvel fiatalabb marokkói férfi felkéri táncolni, 
beszélgetni kezdenek, majd a férfi hazakíséri az asszonyt, és nála tölti az éjszakát. Vonzalom alakul ki kettejük között, és annak ellenére, hogy környezetük (az asszony gyerekei, a szomszédok, a kollégák) ezt rossz szemmel nézik, összeházasodnak.
Nászútjukról visszatérve más helyzetet találnak. A szomszédok is elfogadják Alit, a boltos is vissza akarja szerezni régi vevőjét, ezért kedveskedik az asszonynak. Még a gyerekek is elfogadóbbak lettek, szükségük van a nagymamára, hogy vigyázzon az unokákra. A kolléganők is megenyhültek, új áldozatot találtak egy jugoszláv munkatársnő személyében.
Azonban Emmi és Ali idilli kapcsolata hamarosan megromlik. A férfi egyre gyakrabban jár vissza a film elején megismert kocsmába, feleleveníti viszonyát a pincérnővel, Barbarával. Nála tölti ez éjszakát, és nem is megy haza asszonyához. Emmi felkeresi a kocsmát, kérleli Alit, hogy térjen vissza hozzá. Elmondja, hogy megérti a férfi igényeit, teljes szabadságot ad neki, csak jöjjön haza.
Ali hirtelen összeroskad, kórházba viszik, ahol kiderül, hogy gyomorfekélye van, ami az örökös stressz következménye.
Az alábbi beszélgetés zajlik le az orvos és Emmi között:
Orvos: Gyakorlatilag reménytelen. Nem jogosult szanatóriumra, csak operációra.Egy fél év múlva megjelenik az újabb fekély.
Emmi: És Õ?
Orvos: Biztosan tünetmentes lesz, de fél év múlva újra itt fekszik.
Emmi: Nem. Nem. Biztosan nem.
Emmi ugyanis – érthető módon – szeretné, ha meg tudná akadályozni a betegség kiújulását. Hogy ez sikerül-e, az már nincsen benne a filmben, az utolsó képkockákon a pityergő Emmit látjuk Ali betegágyánál.
Előzmények
A film alapját egy újsághír képezte. A történet még 1970-ben „Az amerikai katoná”-ban jelenik meg először. Egy szállodában a szobalány (Margarethe) meglehetősen bizarr körülmények között az ágy sarkára 
ülve meséli el a következő történetet: „Hát a boldogság, az nem mindig vidámság. Hamburgban volt egy takarítónő, akit Emminek hívtak. Úgy hatvan-hatvanöt éves lehetett. Egyik nap, amikor hazafelé ment, borzasztóan rázendített az eső, ezért betért egy kocsmába, olyan vendégmunkás-kocsmába. Leült, és rendelt egy kólát. Hirtelen egy férfi felkérte táncolni. Rendkívül magas, jól megtermett, széles vállú volt. Emmi úgy érezte, hogy ugyancsak jó vele táncolni. A férfi azután odaült Emmi asztalához, beszélgetni kezdtek. A férfi elmondta, hogy nincs lakása, erre Emmi felajánlotta, hogy aludjon nála. Otthon azután együtt aludtak, és néhány napra rá a férfi azt mondta, hogy össze kéne házasodniuk. Az esküvő után Emmi hirtelen megfiatalodott, hátulról olyan 30 évesnek nézett ki. Fél éven át eszeveszetten boldogok voltak, mintha örökké ünnepeltek volna. Egy napon azonban Emmi halott volt. Meggyilkolták, és a nyakán egy pecsétgyűrű nyomai látszottak. A férjet letartóztatta a rendőrség, akinek a gyűrűjén egy nagy A betű volt. Ő azonban azt mondta, hogy nagyon sok Ali nevű barátja van, és mindegyiknek van pecsétgyűrűje. Ekkor minden Ali nevű törököt kihallgattak Hamburgban, de sokan közülük már megint Törökországban voltak, a többiek meg semmit sem értettek az egészből…”
A film másik forrása – Fassbinder saját véleménye szerint is – Douglas Sirk dán/német/amerikai rendező „Amit megenged az ég” 1955-ben készült hollywoodi alkotása. Fassbinder Sirket mintegy mesterének tekintette, akiről így nyilatkozott „Igen, amióta láttam néhány filmjét, és megpróbáltam írni is róluk, Sirk mindenben benne van, amit azóta csináltam. Nem maga Sirk, hanem amit tőle tanultam…”.
A „Mester” filmje egy amerikai kisvárosban játszódik, ahol egy jómódban élő özvegy szerelmi viszonyt kezd egy nála fiatalabb, társadalmi rangban alatta álló fiatalemberrel, egy kertésszel. Ezt a kapcsolatot sem az asszony felnőtt gyermekei, sem baráti köre nem képes elfogadni. A két film közötti rokonság teljesen világos. A képlet: a társadalmi ranglétrán magasabb szinten elhelyezkedő nő viszonya egy sokkal fiatalabb férfival a környezet számára nem elfogadható. (Az azért elgondolkodtató, hogy Fassbinder filmjének főszereplői között, miért a takarítónő helyezkedik el magasabban a ranglétrán, és nem az autószerelő. A válasz erre a kérdésre persze egyértelmű: a nő német, a férfi marokkói.) Érdekesség, hogy Sirknek ez a filmje nem csupán Fassbinderre hatott, Todd Hayness Oscar díjra jelölt „Távol a mennyországtól” című filmje is hasonló történetet dolgoz fel.
A rendező/forgatókönyvíró/zeneszerző/producer:
Rainer Werner Fassbinder (1945-1982)
A német filmtörténet megkerülhetetlen alakja. Mivel számos könyv jelent meg róla (többek között magyarul is), nincs értelme ebben a filmismertetőben ismételhetni a már többször leírt dolgokat, csupán egy-egy általam fontosnak ítélt mozzanatot villantok fel.
Rövid (15 éves) alkotói pályafutása alatt mintegy 60 film létrehozásában volt kulcsszerepe. Ezen kívül színdarabokat írt és rendezett, többet ma is játszanak. (Egyik darabját, a később filmre is vitt „Petra von Kant keserű könnyei”-t nemrég mutatta be a budapesti Katona József Színház.) Sőt, egy korai színdarabját („Vízcseppek a forró kövön”) 1999-ben vitték filmre, míg „A szenny a város és a halál”című darabja alapján készült 2012-ben egy film. Munkamániás volt, összefolyt magánélete és munkája, így nem csoda, hogy többnyire azonos szereplőgárdával dolgozott. Hogy miképpen tanult meg filmet készíteni? Erről így vallott: „Úgy tanultam meg filmet csinálni, hogy csináltam őket. Lanton is csak az tanul meg játszani, akik játszik lanton. Az egyik filmnél hangmester voltam, a másiknál rendezőasszisztens, egypár filmben magam is játszottam. … És persze nagyon sokat jártam moziba, három éven keresztül naponta két-három alkalommal ott ültem a vászon előtt, sőt volt, hogy négy filmet is megnéztem. Nem voltam válogatós…”
Egy biztos. Filmet készíteni sikerült megtanulnia.
A film két főszereplője: Ali (El Hedi ben Salem) és Emmi (Brigitte Mira)
Ali szerepében:El Hedi ben Salem (1935-1977)
Egy kis marokkói faluban született berber családban, korán (15 évesen) megnősült. Már öt gyereke volt, amikor az 1970-es évek elején elhagyta családját, és Európába költözött. Fassbinderrel 1971-ben ismerkedett meg egy melegek által látogatott párizsi fürdőben. (Az, hogy a rendező mit keresett ott, az nem kétséges, ugyan Fassbinder kétszer is megnősült, nyíltan vallotta magát homoszexuálisnak. Hogy Salem mit keresett ott, azt csak feltételezni lehet, hiszen nem tudjuk, hogy miből is élt Párizsban.) Miután egymásra találtak, Salem Németországba költözött, és élettársi kapcsolatba lépett a rendezővel.
Ezután kisebb szerepeket kapott Fassbinder filmjeiben, míg 1974-ben megkapta a férfi főszerepet a „Félelem megeszi a lelket” filmben. (Talán az ő származása késztette a rendezőt, hogy ellentétben a korábbi filmben elhangzott történettel Ali nem török, hanem marokkói származású lett.)
Amíg Salem Rainerrel (Fassbinderrel) élt együtt, két fiát Németországba hozatta, de ez nem volt igazán jó ötlet, a felnőttek életmódja nem volt alkalmas gyereknevelésre. Az egyik gyerek hamar visszament Marokkóba, a másik nevelőotthonba került. Salem és Rainer viharos együttélését végül a rendező Salem ivása és durvasága miatt megszakította. Ezután Salem még többet kezdett inni, és részeg állapotban 3 embert (nem életveszélyesen) leszúrt. Ezután Franciaországba menekült, ahol letartóztatták. 1977-ben a Nimes-i börtönben felakasztotta magát. Halálát hosszú ideig titkolták Fassbinder elöl. Egy 2012-ben, Salemről készült dokumentumfilmben (My name is not Ali – Ali im Paradies ) elhangzott nyilatkozatok szerint családja máig kételkedik Salem öngyilkosságában, fiai reménykednek abban, hogy még él.
Ali fia nyilatkozik a filmben, kezében apja útlevele
Emma szerepében:Brigitte Mira (1910-2005)
Mira hosszú élete során 171 (!) filmben szerepelt. Ezek közül a „Félelem megeszi a lelket” kétségen kívül a leghíresebb alakítása, amiért megkapta a német filmkritikusok díját. Rendkívül változatos szerepekben lépett fel, táncolt operában és kabarékban, énekelt operában és operettben, valamint fellépett prózai szerepekben is.
A filmmel való megismerkedése több mint figyelemreméltó. Első szerepét egy náci propagandafilm sorozatban (Liese und Miese) játszotta. Ezeket a filmeket a mozikban mintegy a híradó mellékleteként játszották. A filmekben Liese volt az, aki a náci hatalom szerint jól viselkedett és Miese (akit Mira alakított) volt az, akit el kellett ítélni. Ezzel kapcsolatosan két érdekességet kell megemlíteni. Először is, a filmeket 10 rész után le kellett venni a műsorról, mert a közönségnek Miese volt a szimpatikusabb, ami ugyebár nem felelt meg a göbbelsi propaganda céljainak. Másodszor, Brigitte Mira nem is szerepelhetett volna filmben, ugyanis a náci törvények szerint félzsidó volt, ami persze kizárta a szerepléstől. Az, hogy mégis játszhatott, az úgy volt lehetséges, hogy Mira hamis dokumentumokkal élt, ezért azután a náci rezsim végéig színpadon maradhatott. A háború után pályája egyre magasabbra ívelt, még 2002-ben (92 éves korában) is részt vett egy gálashow-n.
A stáblista megtalálható a magyar illetve angol film adatbázisban.
A film megtalálható a youtube-on.
Források:
Megyeri Lili: Rainer Werner Fassbinder
Ch. B. Thomsen: R.W.Fassbinder. Leben und Werk eines masslosen Genies
R.W.Fassbinder Írások, beszélgetések